Képzelje el: hajótörés, álruhás lányok, szerelmi háromszögek (sőt, négyszögek!), és egy csomó ember, aki nem tudja, hogy kit szeret. Nem, ez nem egy reality show, hanem Shakespeare egyik legőrültebb vígjátéka, a Vízkereszt (csütörtök 20:00 FILM4) – most filmvásznon, 1996-ból, amikor még Helena Bonham Carter nem volt Tim Burton múzsája, hanem csak egy zseniális színésznő.
Trevor Nunn rendező (igen, a színházi legenda) úgy döntött, hogy Shakespeare-t egy másik század végére költözteti, ami zseniális ötlet volt. Miért? Mert így a női szereplők nem kell hogy középkori ruhákban szenvedjenek, hanem gyönyörű viktoriánus kosztümökben flangálhattak a vásznon. Plusz a férfiruhás álca is sokkal hitelesebb, amikor nem kell kardot rántani minden második jelenetben.
Na jó, de miről is van szó? Shakespeare megírta a Vízkeresztet, azóta pedig boldog-boldogtalan feldolgozza. Színházban, táncban, meg persze a filmvásznon is, de tuti létezik képzőművészeti kiteljesedése is a darabnak. Ha nem figyelt a suliban, akkor idézzük fel a helyzetkomikumra építő történetet.
Sebastian és Viola testvérek; hajótörést szenvednek, és természetesen elszakadnak egymástól. Viola egy idegen országba vetődik, ahol azt hiszi, hogy bátyja meghalt. Mit csinál egy okos lány ilyen helyzetben a 19. században? Hát természetesen férfiruhát ölt, és Cesario néven munkát vállal Orsino hercegnél. Itt kezdődik a bonyodalom: Orsino herceg (Steven Mackintosh alakításában) halálosan szerelmes Olivia grófnőbe. De Olivia nem néz rá, mert éppen gyászol. Orsino ezért küldi állandóan Violát (alias Cesariot), hogy udvaroljon helyette. A probléma csak az, hogy: Viola beleszeret Orsinóba, Olivia beleszeret Violába (akit férfinak hisz), Orsino továbbra is Oliviát akarja, plusz senki sem tudja, hogy Sebastian él. Ugye, hogy milyen bonyolult az emberi lélek?
Helena Bonham Carter alakítása önmagában megéri a film megnézését. Mielőtt gótikus királynő lett volna Tim Burton filmjeiben, itt bizonyítja, hogy tud bájos, vicces és nagyon romantikus is lenni. Viola/Cesario karakterében ugy ugrál a női és férfi viselkedés között, hogy tényleg elhisszük neki ezt a bravúros kettős szerepet. Ben Kingsley mint Feste, az udvari bolond, olyan teljesítményt nyújt, mintha Shakespeare személyesen írta volna neki a szerepet. Okos, szellemes, és rendkivűl jókat énekel. És persze ősi szabály, Shakespeare-nél mindig fontos szerepet töltenek be a bolondok vagy furcsa figurák.
A film vizualitására is nagy hangsúlyt fektettek, nem véletlenül. A ruháktól Cornwall tengerpartjáig olyan a látvány, hogy azonnal vennénk egy jegyet a szigetországba, hogy bolyongjunk egyet a parton.
Ha eddig úgy gondolta, hogy Shakespeare egyenlő az unalmas iskolai kötelezővel, akkor ez a film meggyőzi az ellenkezőjéről. Trevor Nunn úgy rendezte meg, hogy minden poén működik, minden romantikus pillanatot elhiszünk, és még a bonyolult cselekményt is könnyű követni. A dialógusok ugyan Shakespeare-esek, tehát néha kicsit nehéz értelmezni őket, de a feladat simán megugorható.
