Aki szervezett már esküvőt, amire négynél több embert hívott meg, tudhatja, hogy bármilyen szép is maga a gesztus, az esemény, legyen akármilyen jelentős fejezet ez egy pár életében, rettentő sok kidobott pénzzel jár. És ezzel nem azt mondom, hogy tök felesleges az egész, hanem hogy sokszor olyan dolgokra költenek aznap a házasulandók, amik csak a díszlet részei, és persze lehet, hogy örök emlékek maradnak, de lehet, hogy a kutyának sem tűnik fel, milyen kis tüchtigen állt a bejáratnál a két borbolya.
Minderről azért írunk most, mert kedden, vagyis július 1-jén, 12:45-kor adjuk a FILM4-en az Ásó, kapa, nagyharang című filmet, aminek főszereplője, egy Billie nevű nő pont ebből a gondolatmenetből indul ki. Vállalkozása, egy egyébként nonprofit cég azzal foglalkozik, hogy ezeket a kidobásra ítélt, de egyébként kifogástalan állapotú dolgokat, amik egy-egy lagziról megspórolhatók, újrahasznosítsák. Így a végeredmény olcsóbb, illetve környezettudatosabb lesz, a világ meg egy kicsit jobb hely.
Egy jó film azonban nem jó film bonyodalom nélkül (néhány ritka kivételtől eltekintve), jelen esetben a bonyodalmat egy szerelmespár szolgáltatja, akik konzultációra érkeznek Billie-hez, de a megbeszélés végén nem arra jutnak, hogy kéne négy használt galamb, meg hatvan székszoknya olcsón, hanem hogy házasodjon össze inkább az, akit két anya szült. Főhősünk ettől is megomlik kissé, de a hangulatán az sem javít sokat, hogy vállalkozása helyszínét egy Ádáz Ingatlanfejlesztő ingatlanfejleszteni akarja, mert mi máshoz ért az ilyen.
Erre a pöpec élethelyzetre tromfol rá az imént invokált házasulandók egyik közeli rokona, jelesül a vőlegény testvére, aki szerint kizárólag Billie-nek a hibájából fakadt, hogy az ásó-kapa-nagyharang baljósan romantikus triumvirátusának helyét elfoglalta a csatabárd. Mit ad isten, ez a testvér pont ingatlanfejlesztésben érdekelt – na most a többit tessenek megnézni, mert az Ásó, kapa, nagyharang nem egy kroki, hanem egy bájosan romantikus tévéfilm.
Egyébként az „ásó, kapa, nagyharang” kifejezést a Magyar Katolikus Lexikon szerint már a XVII. század óta használjuk. Szerintem fantasztikusan érdekes (bár én bánatmetálon szocializálódtam, szóval), hogy a házasság felbonthatatlanságáról szól, ami elvileg egy szívderítő dolog, de mégis a halál képeivel operál. Elvégre az ásó, a kapa, és a megkondított harang egy temetés részei, éppen csak itt arra használjuk, hogy érzékeltessük, a két összeadott illető nem vacakol, őket elvileg csak földi pályafutásuk vége fogja megzavarni a hitvesi boldogság gyakorlásában. Arról a szerző, és a magam pórias eszközeivel én sem találtam információt, hogy ez a népmesekincsünkig leszivárgott kifejezés eredetileg az egyházi vagy a népi nyelvhasználat része volt, így ki-ki ízlése szerint tekintse borúlátó papnak vagy érzelmileg terhelt agglegénynek az ősforrását.
