Vannak színészek, akik egyszerűen nem mennek ki a divatból. Ilyen többek között Tom Cruise is, aki az elmúlt több mint négy évtizedben szinte különálló filmes műfajjá vált azzal, hogy a kezdetektől fogva ugyanazzal az energiával és kompromisszummentes profizmussal ugrott bele a szerepeibe, a legtöbbe szó szerint is. Ha valakire, hát rá aztán valóban illik a régi vágású színész kifejezés, főleg, mert kellően jóképű, tehetséges, és bizonyítottan bármilyen zsánerben megállja a helyét a mai napig is. E hét szombatján például két tök különböző filmben is láthatja, amelyekből kétség kívül átsüt mindez: az egyik a Jerry Maguire – A nagy hátraarc, amelyet a TV4-en vetítünk 19:45-kor, majd közvetlenül utána, 22:20-kor ugyanott a Collateral – A halál záloga című filmet tekintheti meg.
Utóbbi, Michael Mann rendezésében egy feszültséggel teli thriller, amelyben Cruise tökéletesen szembemegy addigi hősszerepeivel, és ezúttal nem a világot menti meg, vagy nyeri el A Nő szívét, és nem is a neurodiverz testvérét pátyolgatja, hanem egy hidegvérű, profi bérgyilkos bőrébe bújik. A film mesterien is bánik ezzel az ellentéttel, tekintve, hogy Cruise karizmája egyszerre teszi Vincentet félelmetessé és megmagyarázhatatlanul vonzóvá, miközben a színész minden mozdulatában ott van egy, rideg profizmussal vegyített furcsa, baljós sárm.
A Jerry Maguire-ben viszont egészen más arcát mutatja: egy kiégett sportügynököt alakít, aki a karrierje romjai fölött döbben rá, hogy a pénz és a siker hajszolása közben elvesztette a legfontosabbat az életében — az emberi kapcsolatokat. Cruise olyan érzékenyen és szenvedéllyel formálja meg ezt a figurát, hogy máig ez az egyik leggyakrabban emlegetett alakítása, és sokak szerint ebben mutatkozik meg a legemberibb oldala is.
És hát Cruise azzal, hogy az érzelmes mellett egy nyilvánvalóan anti-Cruise szerepben is hibátlanul megállta a helyét, tökéletesen példázza azt a munkamorált és klasszikus filmsztár-hozzáállást, ami egykor a legnagyobb hollywoodi neveket jellemezte. Ő sosem érte és éri be annyival, hogy eljátsszon egy szerepet: a forgatás, a sajtókörutak, a legapróbb részletek is fontos szerepet játszanak az életében. Nem véletlen, hogy rendszerint ő a motorja ezeknek a projekteknek — ami manapság, lássuk be, már igazi ritkaságnak tekinthető a szakmában.
A Collateral forgatása kapcsán is legendás sztorik keringenek arról, hogy a most 62 éves színész mennyit készült Vincent szerepére: állítólag hónapokig gyakorolta a fegyverhasználatot, és civilek között tanult meg észrevétlenül mozogni Los Angeles utcáin (mondjuk ez nem lehetett kis feladat), hogy tényleg úgy nézzen ki, mint aki bármikor képes eltűnni a tömegben. A Jerry Maguire kapcsán pedig több interjúban is utalt rá, hogy soha, semmilyen filmben nem érezte magát annyira kiszolgáltatottnak a saját érzelmeinek, mint ebben az alkotásban.
És ha már a régivágásúságnál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett sem, hogy Cruise a mai napig ragaszkodik ahhoz, hogy maga végezze a kaszkadőrmutatványai nagy részét. Bár a Collateral ebből a szempontból kicsit visszafogottabb, és sportügynökként sem igazán kell magas tornyokból a mélybe vetnie magát, számos más filmjében rendre bizonyítja, hogy ő még tényleg a klasszikus, mindent bevállaló sztáriskola képviselője, ez pedig különösen melengetheti azoknak a nézőknek a szívét, akik szeretik a kézzel fogható, valódi testi jelenlétet látni egy filmben, azért viszont már kevésbé rajonganak, amikor a manapság mindent szemérmetlenül átszövő CGI-t próbálják letolni a torkukon. Manapság már viszonylag ritka az ilyen fajta elkötelezettség és old-school sztárattitűd, de Tom Cruise aligha lesz képes másként működni. És talán pont ezért olyan jó nézni, ahogy a vásznon vagy a tévé képernyőjén újra és újra bebizonyítja, miért is ő az egyik utolsó igazi, valóban régi vágású filmcsillag.
