Mind a francia, mind a mexikói csapatot a legszigorúbb védekező taktikára utasíthatták az edzők, mert a középkezdés után mindkét csapat otthagyta a labdát, és rohant hátra a saját kapujához. Colstokot vettek elő, a tizenhatos vonala mentén kimérték azt a helyet, melyet az edző meghatározott számukra, és nem voltak hajlandók elmozdulni onnan. (…) A mérkőzés, mint gondolni lehet, gól nélküli döntetlennel végződött, Paprikás elismerően bólogatott: “Ez a két csapat játssza jelenleg a legkorszerűbb futballt a világon. Nekünk még nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy utolérjük őket.”
Moldova György: Ferencvárosi koktél
Ha egy csapat 86 percen át fogcsikorgatva védekezik, sportújságírói nyelven feltöri a játékosok hátát a háló, akkor az, hogy “az első gólig meccsben voltunk” vagy “megérdemeltünk volna egy döntetlent” nem barokkos túlzásnak számít, hanem pont olyan porhintésbe csavart parasztvakításnak, mint attól várni a jobb futballt, hogy minden 2366 főnél nagyobb település határában 25 000-es stadion áll. Hofi Géza klasszikus tétele (“- Nem tudok úszni. – És ha megfizetem?”) többször rácáfolt már Puskás Ferenc “kis pénz, kis foci” alapigazságára, tessék csak megnézni az amerikaiakat, ahol 2021-re a labdarúgás tömegsporttá vált, és több pénzt költenek rá, mint az egészséges lenne, mégsem tudnak 11 épkézláb játékost kiállítani, pedig honosítanak bőszen. De ott van Kína, ahol 11 (na jó, bő kerettel számolva 33) tehetséges labdarúgót kellene összeszedni 1,4 milliárd lakosból, de az istennek nem sikerül.
Szóval attól, hogy létesítményt építünk és a haverjainknak futballcsapatokat adunk, majd minden egyes kisebb-nagyobb sikert sajátunkénak (vereséget soha) könyvelünk el, még nem lesz versenyképes a labdarúgásunk. Lehet most példálózni habzó szájjal hogy bezzegdétári meg ésakkordárdai, de lássuk be, hogy a nemzetközi szinten is jegyzett karriert befutó modernkori magyar labdarúgók száma a statisztikai hibahatáron mozog. Nem azért, mert ebben az országban mindenki elfelejtett futballozni, hanem azért, mert tulajdonképpen azokból lesz valaki, akik időben otthagyják a magyar labdarúgás belterjes posványát, és időben kerülnek olyan edzők kezébe, akik nem megnyomorítják őket, hanem futballistát faragnak belőlük. Ez pont olyan ezerszer elmondott közhelyhalom volt, mint amivel a magyar sportsajtó traktálta az embert a Portugália elleni eb-csoportmeccs előtt, a felvezető műsorokban, a meccs alatt és után. A szimpatikus oroszlánként küzdő magyar csapatról, a hősies helytállásról és minden egyéb, pontban, helyezésben, valódi értékén nem mérhető szóvirágról, ami majdnem annyit árt a futballunknak, mint egy focibolond miniszterelnök.
Értem én, “gyáva népnek nincs hazája”, meg “nem mehetünk feltartott kézzel a pályára” illetve “a labda gömbölyű.” Ezzel szemben a portugálok ellen úgy álltunk fel, hogy mi ezt a 90 percet kivédekezzük. Eszünk ágában nem volt támadni, a góllövés másodlagos volt, nekünk az volt a fontos, hogy ne kapjunk egyet sem. Aztán kaptunk hármat, öt perc alatt, ami azért is rém bosszantó, mert pont úgy estünk össze fejben az első gól után, ahogy a magyar válogatott szokott, és míg az első kapott gólt magyaráztuk jó esetben magunknak (rosszabban a mellettünk álló csapattársnak), villámgyorsan kaptunk még egyet, majd egy olyan harmadikat, amit kispályán szokás lőni. Ez sajnos törvényszerű volt, a meccs statisztikáit elnézegetve meg kész csoda, hogy eddig bírtuk. Nem volt nálunk a labda, de ha igen, nem tudtuk megtartani, alig lőttünk kapura, nem rúgtunk egy szögletet sem, és így tovább, a számok makacs dolgok. Ezen a meccsen azt kaptuk, amit minden józanul gondolkodó ember tippelt, ugyanis a címvédő portugálok pontosan ennyivel jobbak nálunk.
“Jó, jó, de mi van akkor a dánokkal, akik a strandról beesve nyertek eb-t?” Nekünk miért nem megy úgy a játék, mint Laudrupéknak 1992-ben? Többek között azért nem, mert rajtuk, talán az egyetemes futballtörténelemben először és utoljára, semmiféle nyomás nem volt. A jugoszláv válogatott helyét vették át, és a játékosok nagy többsége tényleg nyaralni volt, amikor az UEFA kizárta a jugoszlávokat az országban dúló háború miatt (igaz, tíz napos felkészülés azért így is jutott nekik). Ezek után győzelmi kényszerről vagy bármiféle elvárásról beszélni nem lett volna ildomos, a dánok elmentek a nyolccsapatos eb-re Svédországba, és legnagyobb meglepetés(ük)re győztek. Utána már más volt a helyzet, az elvárásoknak (Európa-bajnokok vagytok, játsszatok is úgy!) nem feleltek meg, vb-selejtezőkön elbuktak, a következő eb-n a csoportból nem mentek tovább.
A magyar válogatottra pontosan ilyen terhet rótt az, hogy öt éve 3-3-at játszott a portugálokkal, és végre hazánk is eb-t rendezhetett annyi elvetélt próbálkozás után, az sem segített, hogy az helyszínek közül csak nálunk engedtek telt házat, és a koronavírus miatt megváltozott körülményekhez képest konkrét kis fociláz uralta a jónépet. Tök felesleges volt extra terhet róni a csapatra, aminek ebben a csoportban jó esetben egy rúgott gólra van esélye – mármint összesen, a három meccsen. A 65 000 szurkoló jót tett nekik persze, ki ne lett volna libabőrös abban a hangorkánban, de ez sajnos kevés a tudásbéli különbség ellensúlyozására. És jobb, ha felkészül mindenki arra, hogy szombaton a franciák ellen még nehezebb lesz, a németek meg valószínűleg a továbbjutásukért játszanak majd ellenünk a harmadik meccsen, szóval ne támasszunk már irreális elvárásokat a játékosokkal szemben, mert teljesen felesleges és értelmetlen, és próbáljuk meg helyén kezelni a dolgokat, még akkor is, ha ez nemzetietlennek, meg hazaárulásnak vagy mi a tökömnek minősül pár túl lelkes rajongó szemében.
