Úgy óvakodtam az első csapat öltözője felé, mint egy hajnalban hazatérő férj, aki az addigi órákat, vagy a haverjaival a sarki kiskocsmában, vagy a szeretőjénél töltötte, és most attól tart, hogy a felesége felébred, de miután alig múltam 17, ilyesféle bajoktól nem kellett tartanom. Mégis, valami iszonyatos nyomás volt a gyomromban, megszólalni sem nagyon tudtam volna, ha valaki rám kérdez, hová megyek, csak lopakodtam óvakodtam, szerettem volna minél előbb átesni ezen a káprázatos és egyben borzalmas ceremónián.
Helyzetem kritikus voltáért a „Fradi-tarcsi” akkori trénere, Bánáti Rezső bácsi volt a „hibás”, aki a tartalékcsapat heti mérkőzésére a sok sérült, vizsgázó, lábadozó játékosa miatt, a II. csapathoz kért egy „valakit” az ifi I-ből, hogy ugyan, segítse már ki őt (én, mint segítség… ha valaki a Ferencváros akkori játékosállományát ismerte hetekig harsányan nevetett volna ennek a minősítésnek a hallatán…), az én edzőm, Zalka Bandi bácsi meg úgy döntött, hogy ez a „valaki” legyek én, a kiöregedő ifisták középcsatára.
-Holnap ne gyere edzésre! – mondta Bandi bácsi egy szép keddi napon.
A tréning-meccseket mind az első, mind a második csapat mindig szerdán játszotta, hol valahol az isten háta mögött vidéken, amolyan hírverő jelleggel – mintha a Fradinak bármilyen hírt is kellett volna vernie magáról – hol az akkor még edzésekre és tréningekre használt , fatribünös Fradi-pályán, ahová, mint a Vatikánba a kispapok, úgy léptek be azok a hétközi pofozógépeknek kiválasztott ellenfelek, aki egyáltalán pályára léphettek egy Fradi II ellen. No, akkor nekem itt kitelt az időm, gondoltam a Zalka-féle elbocsátó szép üzenetet hallván, s ha nem folytatja azonnal a megkezdett mondatot, jelesül úgy, hogy „Holnap a nagyok között játszol…” minden aprószentre és a vadonatúj farmernadrágomra esküszöm: menten elsírom magam.
Nem mintha az a fajta gondolat, ami Bandi bácsi mondatának első felében bujkált nem lett volna aktuális, hiszen az ifi évek véget értek, az edzéseinken egyre több csapat edzője, intézője, játékosmegfigyelője jelent meg, hiszen az, aki az 1967-es Fradi-ifiben akár csak egy percet játszani tudott, annak az FTC-nél nem sok babér termett ugyan, de erős piaca volt még a jobb NB I-es csapatok körében is. Engem például egyenesen Hidegkuti Nándi bácsi hívott a Győri Vasas ETO-ba, amelynek akkori erejéről csak annyit, hogy néhány évvel korábban a Nagyvárad után második vidéki csapatként NB I-es bajnokságot nyert, és a BEK-ben pedig (Bajnokcsapatok Európa Kupája, a mai BL nagyapja) csak az Eusebióval ékített Benfica tudta megállítani.
(De ez mellékág, maradjunk inkább a fatribün alá rejtett, minden centijében oszladozó, a salétromsavval majdnem százszázalékosan átitatott falak között, ahol ugye, mint tudjuk, én az első csapat öltözője felé óvakodom.)
Hogy a fenébe fogok én ide benyitni, és ha tegyük, fel be is nyitok, mit mondok majd, mit akarok itt, mit lábatlankodom a menők, a már ismert, befutott játékosok között? Percekig toporogtam az öltöző bejárata előtt, aztán, amolyan egy életem, egy halálom alapon kopogtam. Már ez is egy kész őrület, komoly futballcsapat öltözőajtaján csak az újságcikkekben szoktak kopogni, oda a világ minden táján csak úgy belép az ember, részint azért, mert asz ajtó állandóan nyitva van, részint, mert egyáltalán nem illetlenség, hanem szokásjog oda kopogás nélkül belépni.
A nagy csönd egy makulányit gyanús volt ugyan, de gondoltam, biztos az egész csapat késik, meg úton van, van, annál nagyobb volt a meglepetésem, hogy amikor beléptem egyes-egyedül Fenyvesi Mátét találtam ott, félig már mezbe öltözve, láthatóan edzéshez készülődve. A gyúrópadon feküdt, az aznapi Népsportot olvasta, jöttömre azonban kinézett a lapok közül:
-Gyere, csak gyere, mit álldogálsz ott, nem eszünk meg.
Olyan korán értünk mindketten a pályára, hogy még a gyúró sem volt kint (holott a földkerekség minden hasonló öltözőjét a gyúrók nyitják), így elsőre már a többes számot sem értettem, de aztán gyorsan rájöttem, hogy hamarosan leszünk itt többen is, hiszen ketten Fenyvesivel csak nem állhatunk ki még az aznapi ellenfél, a Kőbányai Tűzálló ellen sem.
-Tiszteletem, Máté bácsi, a Zalka Bandi bácsi mondta…- kezdtem volna bele látogatásom hátterének mélyenszántó magyarázatába, amikor már jött is az újabb jobbhorgos:
– Bácsi ám, az a jó édes keresztapád térdkalácsa! Ha még egyszer ezt a magázást meghallom, esküszöm, soha többé nem szólok hozzád egy szót sem! Fradi játékos vagy, ahogy hallom az ifista körökből nem is olyan nagyon rossz, az edződ, aki az egyik legképzettebb magyar tréner, alkalmasnak tartott arra, hogy ide küldjön közénk, a Rezső bácsi sem tiltakozott, és ahogy a sérülteket látom még játszani is fogsz, szóval, ettől a perctől kezdve ezt a magázást egy életre felejtsük el!
Olyan lapos poén, hogy manapság mára filmekben sem nagyon sütik el, de Latabárék fénykorában például kihagyhatatlan lett volna:
-Értettem, Máté bácsi…- feleltem az eligazításra szinte alig hallhatóan, óriási szerencsémre az intelligencia tekintetében Fradi körökben a dobogós balszélső megértette és kiengedett a további szorításból.
Talán éppen az ilyen egészen aprócska nüánszok miatt volt olyan becsülete és tisztelete a klubnál, mint előtte és utána is csak nagyon keveseknek. Dr. Fenyvesi Máté volt az FTC-nek az a játékosa, aki ha a meccs leggyengébb embereként is vonult le a pályáról az öltözőbe (mert azért valljuk be ilyesmi is előfordult), soha, senki egy árva rossz szóval nem illette. Nehéz belekötni egy olyan emberbe, aki az állandó vicc, tréfa, móka, egymás heccelése közepette éli a maga öltözőbeli életét, de soha nem vesz részt ezekben. Sem kezdeményezője, sem elszenvedője nem volt azoknak a Kabos filmekbe illő jeleneteknek, amelyekben Albert és közvetlen környezete játszották a főszerepet, és ahol „a doktor” azzal, hogy hónapokig a legszükségesebb közlendőkön kívül soha meg sem szólalt, önmaga kínálta fel a balek szerepét. A helyzetet úgy oldotta meg, hogy míg Flóriék viháncoltak, ő a helyén ülve egy vaskos könyvet olvasott, amely vagy a sebészet, vagy a szemészet, vagy a belgyógyászat, vagy az ortopédia rejtelmeit hordozta magában, és ugyan mit lehet kezdeni egy olyan emberrel, aki Európa egyik legsikeresebb klubcsapatának az öltözőjében, a tréning előtt az emberi csontokat strigulázza? Még az abszolút uralkodó, a Császár, azaz Albert Flórián is végtelenül tisztelte, becsülte, szerette Mátét, talán ő volt az egyetlen, akibe tudatosan soha nem kötött bele, pontosabban: a rovására nem sütött el egy-egy hol egészen sületlen, hogy egészen jópofa tréfát.
A pályán azonban minden megváltozott!
Hosszú évekig voltam a Népstadionban a Fradi meccseken labdaszedő, így közvetlen közelről hallhattam, azokat az Albert kontra Fenyvesi párbeszédeket, amelyek kettőjük között egy-egy balul sikerült támadás végén lezajlottak, és azokból bizony bőven meg lehetne íni a Nagy Magyar Káromkodás-szótár című lexikon, anyaghiányban biztosan nem ütközne a szerző. Félreértés ne essék: itt nem egyelő felek „szócsatáztak” egymással, hiszen csak Albert szidta úgy Fenyvesit, hogy abba még a labdaszedőknek is bele kellett pirulni. Mindennek elmondta, lehordta, ha egy-egy beadása nem úgy sikerült, ahogyan azt Flóri szerette volna, de (és itt következik a kettőjük viszonyában rejlő egyedi csoda) a legcifrább káromkodás is hordozott magában bizonyos szeretetet és tiszteletet, ami elsőre oximoronnak tűnik, de miután milliószor hallottam, ha élnének, nem tagadnák le, hogy így történt.
Ha Flórinak igazán baja lett volna a Fradi balszélsőjével, akkor garantálta kiszekírozza a kezdő csapatból, de hogy nem volt, azt a zöld-fehér színekben, az NB I-en lejátszott 345 bajnoki mérkőzése fényesen igazolja. Flórának arra a bizonyos egy (ám annál cifrább) káromkodásra elengedhetetlen belső, lelki szüksége volt, sokkal inkább a kimaradt helyzetet szapulta, mint a támadást elrontó Fenyvesire volt mérges.
De, hogy is lehetett volna?
A doktor már régen befutott, NB I-es játékosa volt a zöld-fehéreknek, amikor Albert 1959-ben először szerepelt kezdőként a zöld-fehéreknél a Népstadionban, egy FTC-DVTK mérkőzésen (csak azért említem meg, mert kevesen tudják: a DVTK-ban ugyanezen a meccsen mutatkozott be az élvonalban az a Solymosi„Pixi” Ernő, aki aztán később az Újpest aranycsapatának középhátvédje és kihagyhatatlan tagja volt) és már 24 válogatottságot számlált, amire Flóri a legjobbak között debütálhatott.
Amikor utolért a sokkoló hír, hogy dr. Fenyvesi Máté 88 éves korában a legfelsőbb szinteken szereplő csapatok egyikéhez igazolt, az első, mély fájdalmon kívül az jutott eszembe, vajon tudok-e róla olyan búcsúztatót írni, amelyben két emblematikus, vele kapcsolatban mindig emlegetett gólja (az osztrákok elleni, 1-0-győzelmet hozó találat, és az egyetlen magyar kupagyőzelmet érő fejes, 1965-ben, Torinóban az egymeccses VVK-döntőben, a Juventus ellen), nem szerepel, sőt, nem lesz szó az állatorvoskodásáról, vagy a parlamenti képviselőségéről sem.
Mert ezeket mélyen tisztelt pályatársaim majd úgyis megírják, sőt, ezt írják meg róla először, vagy összesen, egyáltalán. Így aztán az alaptrambulinokat kikerülve, és visszatérve abba a kis medencébe, ahol a történet kezdődött, azaz: a Fradi öltözőbe, a K. Tűzálló ellen készülődve. Bánáti Rezső bácsi valóban betett a kezdőbe (pedig értett a futballhoz…), a balszélsőt pedig dr. Fenyvesi Máténak hívták.
Tíz perc sem telt el a meccsből, amikor azt látom, hogy Máté a rá oly jellemző csellel kétszer is kicselezi a kőbányaiak hátvédjét és iszonyatos ütemben halad a 16-os felé. Jómagam, center lévő, márcsak munkaköri kötelezettségből is követtem, és amikor a gólszerzés szempontjából a legjobb volt a csillagok állása, szinte önkéntelenül elordítottam magam:
-Máté bácsi! Jövök!
Nem kellett volna!
A „Máté bácsi” hallatán megállt, felnézett és ahelyett, hogy hozzám, az abszolút gólhelyzetben lévő középcsatár felé gurította volna a labdát, átívelte a fejem fölött a jobbszélsőnknek. Amikor a félidőben befelé ballagtunk az öltözőbe még annyit mondott:
-Ugye, kértelek, hogy ne Máté bácsizzál?
És most örökre elment. Az egyik legtisztességesebbem legbecsületesebb, legtisztább magyar futballista nem ad be soha többé. Kiabálhatják neki azt, hogy „Máté”, de azt is, hogy „Máté bácsi!”
