A régi történeteknek általában bukéja van, mint a jó bornak. A hajdani sztorik felmelegítve is fogyaszthatók, olyanok, mint a töltött káposzta.
Na és mi van akkor, ha a fiatalabbak kezdetben csak kóstolgatják, fanyalogva ízlelgetik az egykori történeteket? Azt javaslom, alkalmazzanak sorvezetőt, így el tudnak igazodni a rejtelmes huszadik század izgalmas, különös világában. Kéznél lehet ehhez a nagypapa vagy az apuka, akik útbaigazítást adhatnak az adott korszakról, az emlegetett labdarúgókról. Sajnos a legtöbbjük már messze jár, levetette a földi futballcsukát.
Visszatekinteni azért illik, sőt, jólesik. Hiszen ősi bölcsesség: mindenki addig marad velünk, amíg emlékeznek rá, amíg beszélnek róla.
Göröcs János (1939-2020., 62-szeres válogatott, ötszörös magyar bajnok), a Titi, a magyar labdarúgás magántáncosa a focinak és a balettnek valami olyan különleges ötvözetét adta, amitől – klubhoz való kötödéstől függetlenül – tombolni kezdett a publikum. Amilyen lendülettel, sprintereket idéző módon megindult, ahogy a testcseleivel cikázott az ellenfél védői között, azt csak csodálni lehetett. A labdáiban már akkor keresőrakéta volt, amikor a hadtudomány még csak ismerkedett a távolból megvívható űrháborúval. Pontosan oda tudta rúgni a lasztit a legjobb helyzetben lévő társához, akinek éppen a cipője orrára érkezett a menetrendszerinti átadás.
Ilyen volt a Titi, őérte zarándokoltak a nézők a Megyeri úti Dózsa-arénába, a Népstadionba, az ország különböző pályáira. Ha futballművészetet kívántak látni, iszkiri, oda kellett rohanni, ahol Göröcs Jancsi cingár alakja feltűnt. 1957. augusztus 25-én játszotta élete első NB I-es meccsét Újpest-mezben. A belügyi csapatnál bevált szokás volt, hogy a Dózsához belépők rendőrségi állományba kerültek. Göröcs nem éppen magas rangot kapott: őrmester lett a XIII. kerületi kapitányságon. Közel a Gyöngyösi úthoz, ahol felnőtt. Vagyis az angyalföldi haverok vonzáskörzetében maradt.
A Teve utca, a rendőrségi bázis, némi túlzással, kőhajításra volt Titiék lakásától. Annak rendje és módja szerint az újoncot felszerelték egyenruhával, tányérsapkával, az ancúghoz illő kék köpennyel és fekete cipővel. Titi az egész cuccot betette a kétajtós, rozoga szekrényébe, és rá sem nézett. Civilben járt, ahogy a többi Dózsa-játékos is, legfeljebb állománygyűléseken, ünnepségeken kellett elővennie a naftalinból az uniformist.
Göröcs édesapja a Hajógyárban dolgozott kétkezi melósként. Amikor letette a lantot, lefújták a műszakot, az öreg a haverokkal nem komolyzenei hangversenyre járt. A Váci úton lévő poharazóban találtak rá a legjobb gondolatokra, az ötödik-hatodik nagyfröccs után mély filozófiai elemzésekbe kezdtek. Naponta felfedezték a saját bölcsességüket, amit, ha nem borba fojtottak volna, akár akadémiai székfoglalónak is beillett volna.
Göröcs bácsinak egyik késő délután eszébe jutott, hogy az a fránya egyenruha fölöslegesen porosodik a szekrény mélyén, be kellene járatni. Úgyhogy beöltözött, és lement a kricsmibe a saját haverjait igazoltatni. Egy darabig nevetgéltek a mókán, de amikor a raklapnyi borocska hatására az alkalmi őrmester kezdte túlzottan komolyan venni a szerepét, terhessé vált a cimborák számára.
Közben megérkezett a körzeti fakabát, a valódi biztos úr, aki az ügyet rövidre zárta. Bevitte Göröcs bácsit a kerületi kapitányságra. Előállítása után zárkába tették a papát, ahol aztán édesdeden elaludt.
Titi reggel értesült a papa turpisságáról, és tajtékozva rohant a „munkahelyére”, hogy leteremtse az öreget. A zárka lejáró előtt hatalmas, testes ember állta útját: Hamza Béla ezredes, Angyalföld rendőrkapitánya. „Te ne háborogjál, hagyjad az öreget szunyókálni. Majd, ha kialudta magát, hazaviheted.” – dörmögte a főnök Göröcs Jancsinak az ukázt, majd némileg halkabban még hozzátette: „A rendőrköpenyt meg festesd be kicsit sötétebb kékre, hiszen az apádnak úgysincs télikabátja…”
