Annak idején nagyon sok németországi, ausztriai és svájci túrán vettem részt a Fradival, így aztán jó néhány Bundesligában is ismert futballista – így például többek közt Karl-Heinz Rummenigge és Lucien Favre – ellen léphettem pályára. Továbbá, mivel nekem familiáris okból kötelező volt a német nyelvtanulás, gyakran tolmácsként is segítettem a társaimat, amelyek során olykor mulatságos történetek is megestek. Az alábbiakban ezekből idéznék fel néhányat.
1)
A hajdani technikás center, Szabadi László 1981–1986 között öt éven át játszott az FTC-ben, aki éppen egy németországi túra, pontosabban egy késés miatt igazolt el a Vasashoz. Történt ugyanis, hogy idősebb Medgyessy Lajos, az FTC legendás buszvezetője éppen kigördült az Üllői úti székház elől a csapattal, majd Hegyeshalom felé vette az irányt, amikor az aluljáróból felfelé rohanva feltűnt Szabadi, ám hiába kiabálta mindenki, hogy megérkezett a társunk, Dalnoki Jenő, a Ferencváros szigorú vezetőedzője hajthatatlannak bizonyult, a busz nem állt meg. A történet azonban itt nem állt meg, a mester a késés miatt (is) mondott le a jól cselező csatárról, aki két héttel később eligazolt a Vasashoz, ahol három évet töltött. S milyen a sors, Szabadi egy németországi túra elmaradása miatt került el a Ferencvárostól, két évtizede pedig a bajorországi Regensburgban él családjával, mi több, sokáig a Jahn Regensburg utánpótlás együttesénél edzősködött.
2)
Egyébként nem titok, a korábbi évtizedekben a magyar labdarúgók nem igazán beszéltek idegen nyelveket. Még a nyolcvanas években sem, ezért aztán gyakran lehettünk mulatságos történetek részesei. Legtöbbször német nyelvterületen túráztunk, egyik társunknak meg éppenséggel hibába mondtuk, hogy a meccsek hajrájában ne ezzel a kérdéssel forduljon a játékvezetőhöz: „Vie viel kostet Herr Schriedsrichter?”, ő csak azért is nyomta ezt a szöveget. Szegény, gyakran járt áruházban és általában az árak iránt érdeklődött, majd mindezt összekapcsolta a sporival, ezt összekapcsolva jött össze ez a fura kérdés, ami szabadon fogalmazva így hangzik: „Mennyibe kerül, játékvezető úr?” Gondolhatják, hogy a 88. vagy a 89. percben, mondjuk háromgólos vezetésünknél milyen hatást váltott ki a sporinál és nálunk is az idézett mondat? Mégsem tudtuk a társunkat leszoktatni eme szokásáról, a továbbiakban is ezerrel nyomta és mindig feltette a kérdést a meccsek vége felé.
3)
Egy másik társunk a köreinkben közkedvelt hosszúlépést (egy deci bor, két deci szóda kombináció) szeretett volna rendelni, ám angolul és németül sem tudta megfogalmazni a kérését, ezért közvetlen közelről magyarul üvöltve igyekezett érvényt szerezni akaratának – rendre sikertelenül. A felszolgáló általában semmit nem értett a közeli üvöltésből, talán azt hitte, emberáldozatot akar bemutatni a sportember, főleg akkor, amikor a derék védő, nyomatékosítva az igényét felállt és egy jó hosszút, sőt, hatalmasat lépve az étteremben magyarul így fordult a pincérhez: „Érted már bazmeg, HOSSZÚ LÉPÉS!”
4)
Persze, nem csak Németországban, hanem Ausztriában és Svájcban is többször pályára léptünk, ráadásul akkoriban a magyar csapatok óriási önbizalommal utaztak a külföldi túrákra. Mint például a Fradival mi is, a már említett Dalnoki Jenő ezt el is várta tőlünk, a kőkemény tréner ugyanis soha nem ájult el a nagy nevektől, az elit klubcsapatoktól, ő a Fradinál nem ismert különb együttest. Ezt a mentalitást természetesen mi is átvettük, fájdalom, eredményekkel ez nem mindig párosult. Ez esett meg velünk a ’80-as évek második felében is, amikor a Ferencvárossal a svájci edzőtábor során az egyik leghíresebb, legsikeresebb helvét klub, a genfi Servette ellen léptünk pályára. Az öltözőben az eligazításkor a mester így szólt az esélyekről: „Ide figyeljetek, Svájcban Tell Vilmos a legjobb sportoló, ha ezt a meccset sem nyeritek meg, hagyjátok abba a futballt.”
Csak halkan jegyzem meg, a Servette-ben akkoriban olyan nevek játszottak, mint az Európa-bajnok, 95-szörös német válogatott Karl-Heinz Rummenigge, vagy a 24-szeres svájci válogatott Lucien Favre, a Hertha, a Mönchengladbach és a Dortmund későbbi edzője. Nem folytatom, az 1987. július 16-án rendezett találkozót 4-3-ra nyerte a Servette, a meccs után Tell Vilmost még a magyar kártyában sem akartuk felismerni.
5)
Ugyanitt, a svájci edzőtáborban történt, hogy a dúsgazdag bútorgyáros svájci tulajdonos szeretett volna Dalnoki Jenővel beszélgetni. A mester, aki a pályán nem szerette a stílusomat, mert szerinte keveset futottam, a pályán kívül viszont nagyon kedveltük egymást, ezért engem kért meg a tolmácsolásra, ugyanis gyerekkoromban nyolc évet tanultam németül, s bár sokat felejtettem addigra, azért középfokon bárkivel elbeszélgettem. Nos, ez a beszélgetés igazán vidámra és meglehetősen hosszúra sikeredett. Jenő bácsi egyre nagyobb lelkesedéssel beszélt játékos-, majd edzői pályafutásáról, a sok sikerről. Valóban volt mit mesélnie. Társaim viszont csak azt látták, hogy a svájci milliomos olykor a nevetéstől a térdét csapkodva, teljes átéléssel hallgatja a legendás mestert – pontosabban, amit fordítottam –, sőt mindkét részről egyre nagyobb lelkesedést lehetett tapasztalni. A srácok nem bánták a vidám túlórát, mivel így nyugodtan megvacsoráztak, egyben örültek Jenő bácsi jókedvének. A hangulat pedig meg csak fokozódott, ugyanis a helvét gyáros még többet akart megtudni olimpiai bajnok vezetőedzőnkről, akinek mindig eszébe jutott egy-egy nagy futballsiker, emlékezetes mérkőzés.
Azt csak néhány évvel az eset után és nagyon szűk körben mertem elmesélni, hogy úgy éreztem, eljött a visszavágás ideje a sok froclizásért, ezért gyakran – igazság szerint nagyon gyakran – nem azt fordítottam, amit Jenő bácsi mondott. Viszont a svájci milliomosnál így is nagy sikert aratott a mester, amit egy jövő évi meghívás ígéretével nyomatékosított, így az én lelkiismeretem is megnyugodott valamelyest.
Kétségtelen, a német, osztrák és svájci túrák még máig beszédtémát jelentenek köreinkben, elvégre ahogy korábban, úgy ezeken a fellépéseken sem pénzt, hanem főként élményeket gyűjtöttünk.
