A magyar labdarúgás eddigi egyetlen aranylabdás játékosa, Albert Flórián, a közelmúltban, szeptember 15-én ünnepelte volna a 81. születésnapját, sajnos azonban immáron tizenegy éve, hogy nincs közöttünk. Ugyanakkor nem telik el úgy nap, hogy a köreinkben, – sőt, a sportág honi berkeiben – ne merülne fel a neve, ne emlékeznénk meg cseleiről, góljairól, váratlan megoldásairól. Én, így emlékszem rá.
Mi, akik a hetvenes évek végén a Fradi ifiben futballoztunk, büszkén és boldogan éltük meg, hogy Albert Flóriánt nevezték ki az edzőnknek. Az első pillanattól kezdve nagy tisztelettel és szeretettel hallgattuk intelmeit, kéréseit. Ő ugyanis sohasem utasított, jóval inkább kért, továbbá szelíden oktatott. Nem mondom, hogy korszakalkotó gyakorlatokat mutatott be, a sportág legmodernebb edzéselméleti módszereit alkalmazta, ám a lelkünknek, az önbecsülésünknek és az önbizalmunknak nagyon sokat jelentett a Császár, elvégre mégis csak az egyetlen magyar aranylabdás adta vissza nekünk a kényszerítőpasszokat, tanított bennünket helyes lábtartásra, gondolkodásra, gyors cselekvésre a pályán. Nagyon szeretett bennünket, mint ahogy mi is nagyon szerettük őt. Mindig kiállt értünk, csendesen, barátságosan elmagyarázta, ha valaki a lövéseket rossz lábtartással végezte, ha a kényszerítőpasszoknál rosszul helyezkedett, ha a szélső rosszul adott be, vagy ha a középcsatár nem indult a rövid sarokra a belőtt labdákra. A Népligetben sétálva máig rengeteg emlék beugrik vele kapcsolatban, és amikor nézem a gyerekek kapura lövéseit, mindig a fülemben cseng az intelme:
Gyerekek, dőljetek rá, szorítsátok le a lábatokat, mert fölé rúgni szégyen!
S még valami, amit még játékoskorából észrevettünk nála: a Császár a bemelegítés során szinte sohasem ért a labdához. Kocogott, gimnasztikázott, néhány sprintet elvégzett, de labdához nem ért, nem passzolgatott, nem lőtt kapura, csak a mérkőzésen. Ilyet azóta sem láttam senkitől, és nekünk sem engedték meg sohasem aktuális trénereink az abszolút formabontó bemelegítést.
Ifistaként nehéz egyetlen nagy sztorit visszaidézni, hiszen rengeteg élmény halmozódott fel a Császárral töltött időszakunkból. Elsőként rögtön azt az esetet, amelyben egy próbajátékos tette próbára Flóri bácsi idegeit. Történt, hogy megszokott gyakorlatunkat végeztük, nevezetesen, hogy átgurítottuk a labdát a 16-osnál terpeszben álló Császár lábai között, majd kapura lőttünk. Igen ám, de az említett ifjúnak nem sikerült átgurítania a labdát a lába közt, ráadásul aztán – nyilván nagy izgalmában – tiszta erővel nekiszaladt aranylabdás mesterünknek, majd fel is döntötte őt. Mindketten földre huppantak, majd mire a földről legendánk feltápászkodott, csupán ennyit szólt: no, mára ebből a gyakorlatból elég is lesz ennyi! Mi először megijedtünk, nehogy megsérüljön a Császár, szegény gyerek meg pironkodott, piszkosul szégyellte magát,
ráadásul még azt sem mondhatta el magáról, hogy adott egy kötényt a Császárnak a Népligetben.
Jellemző a Flóri bácsival és családjával való kapcsolatra, hogy csapatunkból sokan a húsvéti és karácsonyi ünnepek során is meglátogattuk az Albert famíliát, akik akkor még a Szépvölgyi úton laktak. Olykor a Ferenc körúton lévő borozóban is megjelentünk, főként születésnapokon, vagy névnapok idején, apáink meg érthető okból felettébb szerették ott tartani a szülői értekezleteket. Ezek a találkák számunkra is igen meghitt hangulatban zajlottak, köszönhetően Flóri bácsi feleségének, Ircsi néninek, valamint sógornőjének, Editkének, akik féltő gonddal vigyáztak ránk, áradt belőlük a szeretet. Mi meg úsztunk a boldogságban, hogy ilyen családias légkörben futballozhatunk a Fradiban, a Császár irányításával. Sohasem feledem azt sem, amikor a nyolcvanas évek elején az ifivel Casale Monferratóba, a hagyományos Umberto Caligaris tornára utaztunk, megérkezésünk után pedig az olasz újságírók szinte megrohanták a mesterünket. A piemonti kisvárosban rendezett tornán végig kiemelkedő érdeklődés mellett játszottuk a meccseinket, s jóllehet nem vallottunk szégyent, olykor jól is futballoztunk, mégis pontosan tudtuk, hogy ez a népszerűség a Császárunknak köszönhető.
Sajnos Flóri bácsi sem lett ifista korunk végéig az edzőnk, mivel Líbiába szerződött.
Nagyon szomorúak lettünk, ő próbálta tartani a lelket bennünk, megígérte, hogy állandó levelezésben maradunk, küldi majd a kinti fotókat is, mégis idő kellett ahhoz, hogy elfogadjuk a döntését. Jómagam ugyancsak lehangoltan vettem tudomásul a távozását, s mivel a szezonban korábban már kétszer is kiállítottak, a Császár csak annyit kért, ha lehet, az utolsó meccsén ne küldjenek le idő előtt a pályáról. Megígértem neki, mégsem tudtam betartani azt, mert a túlzott győzni akarás miatt megint piros lapot kaptam. Jellemző azonban Flóri bácsi jó lelkére, hogy nem szidott le az újabb fegyelmezetlenség után, hanem megsimogatta fejem, s csak annyit szólt: nem haragszom, de hidd el, neked akarok jót! Ezeknek a szavaknak aztán lett foganatja, hiszen később az NB I-ben, bajnoki meccsen egyszer sem állítottak ki. Azaz, valahol mégis betartottam a neki tett ígéretemet.
Az Üllői úton aztán 2011 őszén társaimmal könnyes szemmel álltuk körbe a koporsóját, pontosan úgy, ahogy ő sírt, amikor egyik ifista társunkat temettük évekkel korábban. Albert Flórián nemcsak klasszis futballista, hanem szelíd, barátságos, derűs, jó ember is volt.
