A szurkolói szubkultúrákkal foglalkozó filmes sorozatunkban ezúttal elhagyjuk a Brit-szigeteket, és a műfaj egyik nagy klasszikusát, A kemény mag című alkotást mutatjuk be. A 90-es évek elején több díjat is besöprő filmdráma rendkívül nyersen, igencsak valósághűen mutatja be a korszak olaszországi ultramozgalmának mindennapjait.
Ultrà: ezzel a címmel mutatták be 1991 elején Olaszországban azt az egészen különleges hangulatú, de sokak számára megbotránkoztató társadalmi jelenségeket feltáró filmet, amelyben az itáliai lelátói szubkultúrába nyerhetünk betekintést az AS Roma egyik szurkolói csoportján keresztül.
Ebben az időben az ultramozgalomról Európa és a világ más részein még nem sokan tudtak, bár a 80-as években ilyen-olyan szerveződésekkel azért már lehetett találkozni. Magyarországon éppen 1991-ben alakult meg a kispesti Ultra Red Boys, és az sem véletlen, hogy a látványelemeket, öltözködést és az éneklést, rigmusokat tekintve az URB és az őket követő többi csoport is itáliai mintákból merített.
Olaszországban ugyanis már a 60-as évektől elindult a szervezett brigádok mozgolódása a lelátókon, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy központi sugallatra a klubok drasztikusan csökkentették a jegyárakat a stadionok bizonyos részein – elsősorban a nem annyira ideális látószöget biztosító kapu mögötti szektorokban, vagyis a kanyarokban (le curve). Ennek következményeként a kevésbé jómódú, akár a társadalom peremén élő rétegek is eljuthattak már meccsekre, és az idők folyamán szociális helyzetüket, életfilozófiájukat, politikai hitvallásukat is képviselni kezdték a 90 perc alatt. A mozgalom a 80-as években élte fénykorát, az ekkoriban komoly gazdasági és társadalmi problémákkal küzdő Olaszországban agressziót, balhékat, a rendfenntartókkal és a rivális csoportokkal való állandó összecsapásokat hozott magával.
Az Ultrà (magyar címe: A kemény mag; ez is jelzi, hogy a szinkronrendező nem feltétlenül akart egy „szakszót” rászabadítani a magyar nézőkre, akiknek többsége ekkor még nem tudta, kik is azok az ultrák, és mit jelent maga a kifejezés) tehát ebben a korszakban játszódik, főszereplője egy éppen a börtönből szabaduló fickó, Principe (Claudio Amendola), aki az AS Roma egyik legkeményebb brigádjának vezére.
Bár a történetben van egy halvány érzelmi szál is (Principe és barátja, a szintén csoporttag Red és exbarátnője, Cinzia háromszöge kapcsán), a film alapvetően nyers nyelvezetű, kísérletet sem tesz a karakterek gazdagabb bemutatására és az akkoriban igen markáns társadalmi jelenségek kibontására. Hangulatában viszont kétségkívül van benne valami magával ragadó azok számára, akiket vonz a futballt 30–40 évvel ezelőtt körülvevő világ, a közösségi élmények ilyenfajta puritán megélése.
A szereplők szinte egytől egyig nagyvárosi peremkerületekben tengődő, napról napra élő figurák, akiknek kilátástalan hétköznapjaiba – mi más? – csak a meccsek, a csajok és a cigi csempésznek némi örömöt. Lerobbant városrészeket, a legriasztóbb MÁV-feelinget idéző koszos, ócska vonatokat és aszott, lepukkant arcokat látunk, akikkel elég nehéz azonosulni, de akárcsak kicsit szimpatizálni is. Másrészt a sztori megadja a film lendületét, valahogy benne van a levegőben a közelgő dráma, a folyamatos feszültség, ami fenntartja a néző érdeklődését: ahogy a társaság vonattal közelít Torino felé, a Juventus elleni idegenbeli rangadóra, úgy közeledik a negatív csúcspont is, amely a film végkifejletét hozza magával, nem kevés feszültséget hagyva a nézőben. Torinóban természetesen egyik balhé követi a másikat (az ellenfél a Juve-tábor fenegyerekeit felvonultató Drughi), és ahogy nem meglepő módon magáról a meccsből semmit sem látunk, a lényegi dolgok már a kezdősípszó előtt megtörténnek.
Az Ultrà sokakat megrémisztett a bemutatását követően, pedig akkoriban valóban létező társadalmi problémákat mutatott – persze a maga nyers látásmódjával. Ricky Tognazzi (a legendás olasz színész, Ugo Tognazzi fia) a 41. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon az alkotásért megkapta a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medve-díjat, mint ahogy az Olaszországban szintén nagy presztízsű David di Donatello-díjat is kiérdemelte, a Red nevű karaktert alakító Ricky Memphis pedig 1991-ben az Európai Filmakadémia elismerésében részesült mint a legjobb mellékszereplő.
Az ifjabbik Tognazzi egyébként maga is fanatikus Roma-drukker volt, a Farkasok hívei a „mi kutyánk kölykeként” tekintettek rá, de a film bemutatása után össztűz alá került, mivel szurkolótársai jelentős része szerint túlságosan egyoldalúan és leginkább negatívan mutatta be az ultrák életét.
Egy biztos: A kemény mag nem szolgál tanulságokkal, nem ad megoldásokat, ellenben kendőzetlenül megmutatja, hogyan próbáltak a 80-as években megküzdeni a politika és a felsőbb társadalmi rétegek részéről magukra hagyott olasz fiatalok (és már nem annyira fiatalok…) a mindennapok kihívásaival, és hogyan kerestek menedéket (és persze ellenséget) a futball apropóján.
A KEMÉNY MAG (ULTRÀ)
Bemutatás éve: 1991
Írta: Graziano Diana, Simona Izzo, Giuseppe Manfridi, Ricky Tognazzi
Rendezte: Ricky Tognazzi
A főbb szerepekben: Claudio Amendola, Ricky Memphis, Gianmarco Tognazzi, Giuppy Izzo, Alessandro Tiberi, Antonello Morroni, Fabrizio Vidale, Simona Izzo
Zene: Antonello Venditti
Hossza: 85 perc
