Nagyjából három évtizeddel azután, hogy a néhány hete ITT ismertetett Ultrà (A kemény mag) című filmet bemutatták, elkészült az Ultras (Ultrák) is. A két alkotásnak – azon kívül, hogy mindkettő olasz – tulajdonképpen semmi köze nincs egymáshoz, viszont képet kaphatunk arról, hogyan birkózna meg az 1991-es mozi főhőse, Principe az idő múlásával, a fiatalok hatalomátvételi kísérleteivel, de arról is, a hatóságok mennyivel hatékonyabban kezelik a szurkolói huliganizmus ügyét.
A futballhuliganizmussal foglalkozó filmek, mint arról jó néhány példát itt, honlapunkon is találunk, a 90-es, 2000-es években élték fénykorukat. A főleg angol és olasz alkotások ezek, és sokszor kiváló és tűéles képet mutattak nemcsak magáról a témáról, de az adott korszak vitatott társadalmi jelenségeit is elővették – a karakterek kidolgozottságában azonban meglehetősen vegyes volt a kép.
A klasszikusokat annak idején megnéző, a téma iránt fogékony érdeklődőkben, így jómagamban is ott volt mindig a kíváncsiság, vajon milyen lenne egy kvázi folytatás, amelyben láthatnánk, hogyan tengetik mindennapjaikat például az Ultrà főszereplői, Principe, Red és a többiek. Éppen ezért örültem annak, hogy egy ismeretlen olasz rendező, Francesco Lettieri gondozásában 2020-ban bemutatták az Ultras című mozit. Eredetileg valóban az olasz mozikban vetítették volna, de a koronavírus-járvány keresztülhúzta ezt a tervet, végül a Netflix kínálatába került a film.
Természetesen itt nem az 1991-es Ricky Tognazzi-féle mű megkésett második részéről van szó, még csak a közeg sem azonos, sőt: most a rómaiak ősi ellenségei, a nápolyi fociultrák kerülnek terítékre. No, nem a Napoli hívei, hanem egy fiktív helyi klub fiktív szervezett csoportja – és azt is fontos megjegyezni, hogy Diego Maradona egykori klubja és annak ultrái is határozottan elhatárolódtak a filmben látottaktól. (Maradona persze kis kedvcsinálóként feltűnik az elején.)
Az ultracsoport az Apache, vagyis Apacsok névre hallgat, melynek egykor szebb napokat látott, veterán vezéralakjai már réges-régen nem járhatnak a meccsekre, természetesen ki vannak tiltva minden létező stadionból. Ezt olyannyira szigorúan veszik a hatóságok, hogy az érintetteknek a mérkőzések alatt kötelező megjelenniük az őrsön, ahol alá kell írniuk a jelenléti (vagy inkább meccstávolléti) ívet.
Így van ezzel főhősünk, Sandro (Aniello Arena) is, aki viszont istenigazából nem is vágyik már annyira a régi balhés közegbe, szíve szerint próbálna kiszállni a buliból. A többi régi arc azért a meccseken kívüli összejöveteleken, megmozdulásokon még mindig határozottan jelzi kötődését, éreztetve, hogy ők az alapítók, a közösségnek az idő múlása ellenére is vezérei – azonban a fiatalabb generáció már úgy érzi, eljött az ő ideje, annál is inkább, mert a mérkőzéseken már csak ők képviselhetik az Apacsokat. Pequeño és Gabbiano a trónkövetelők két vezére: igaz csak hallomásból ismerik elődeik félelmetes tetteit, de úgy gondolják, puszta erőszakkal, olykor már irracionális akcióikkal simán túltesznek rajtuk.
Való igaz, Sandro, és meglett 50-es huligán haverjai már nem indulhatnak futóversenyeken, őszülnek, pocakosodnak, fogaik száma is megcsappant, de Gabbianóék egyvalamivel nem számolnak: ez a brigád tényleg a hőskorban szocializálódott, abban az időszakban, amikor a csendőrök még féltek a szélsőséges drukkerektől, és sokszor tehetetlenek voltak ellenük, ráadásul hatalmas tapasztalattal rendelkeznek. Ennek megfelelően, amikor – egyébként egy félreértés miatt – móresre kell tanítani az ifjoncokat, kőkeményen leszámolnak velük, az új generáció tagjai csúfos vereséget szenvednek. A fiatalok azonban nem képesek megtanulni a leckét, és elfogadni a 21. század realitásait, a rendőrök sokkalta hatékonyabb módszereit, az öregek intelmei ellenére is fejjel mennek a falnak, amikor elindulnak a Roma elleni idegenbeli derbire – amelyre amúgy természetesen megtiltották az örök rivális vendégszurkolók belépését.
A csoport alapítóinak válsága ettől függetlenül nagyon erősen tetten érhető. A legtöbben nem tudják feldolgozni az örökös kitiltással járó létet, a kapuzárási pánikkal együtt jelentkező problémákat – ebben is Sandro jár az élen, aki viszont furcsamód mégis közel kerül a normális, balhémentes polgári léthez. Szárnyai alá veszi a benne apafigurát találó Angelót, akit próbál távol tartani a radikalizálódó és meglátása szerint a saját vesztébe rohanó No Name-brigádtól. Közben a munkahelyén, a helyi gyógyfürdőben beleszeret a csinos Terrybe (Antonia Truppo). És hogy vajon sikerül-e megmentenie a bátyját egy huligán-csetepatéban elveszítő Angelót és megtalálja-e tartósan a szerelmet Terry oldalán? Ez (is) kiderül a drámai végjátékot hozó, gyönyörű nápolyi és környékbeli helyszíneket felvonultató filmből. A helyszínválasztás olyannyira szép, hogy őszintén ez sokkal jobban érdekli a nézőt, mint hogy Pequeño és Gabbiano a sitten, esetleg a temetőben végzi-e avagy sem.
A történet maga nem túl bonyolult, olykor kissé kiszámítható is, de a filmben látható karakterek egyike-másika, különösen Sandróé, Barabbáé és Terryé nagyon működik, kidolgozottságuk sokkal erősebb, mint a korábbi filmekben. Ha nem is egy 10/10-es, de egy erős 10/7-es alkotás, a műfaj kedvelőinek kötelező anyag!
ULTRÁK (ULTRAS)
Bemutatás éve: 2020
Írta: Peppe Fiore
Rendezte: Francesco Lettieri
A főbb szerepekben: Aniello Arena, Ciro Nacca, Simone Borrelli, Daniele Vicorito, Salvatore Pelliccia, Antonia Truppo
Zene: Liberato
Hossza: 108 perc
