Edzői szempontból minden idők legviharosabb szezonját láthatjuk Angliában. A Premier League-ben eddig rekordnak számító 13 alkalommal váltottak menedzsert a klubok, de nem jobb a helyzet eggyel lejjebb, a Championshipben sem, sőt: ott már 20 edzőváltás történt. Vajon mi állhat ennek a hátterében? Sokak szerint nem is lehetne egyértelműbb a válasz: a pénz.
Találják ki, melyik sportfogadási tétel számít jelenleg az egyik legnépszerűbbnek Angliában? Nem más, mint az, hogy ki lesz a következő menedzser a Premier League-ben, akit lapátra tesznek. Valami van a levegőben, hiszen azzal, hogy a közelmúltban Graham Pottert a Chelsea-től, Brendan Rodgerst pedig a Leicestertől küldték el, immár 13-ra nőtt az edzőmenesztések, illetve távozások száma a szezonban. Márpedig ez rekord, a PL 31 éve íródó történetében eddig az egy szezon alatti tíz kirúgás volt a csúcs.
Hol vannak már a régi szép idők, amikor a liga első, 1992/93-as idényében csak egy trénernek köszönték meg idő előtt a munkáját, aki egyébként történetesen a Chelsea-t irányító Ian Porterfield volt. Az első öt Premier League-évadban a február elejétől számított időszakban összesen öt váltás történt, miközben idén a legutóbbi három kirúgás egyetlen hét leforgása alatt borzolta a kedélyeket.
Az első sokk Scott Parkert érte a 2022/23-as szezonban, a Bournemouth mestere ugyanis még az őszt sem érte meg, augusztus 30-án mutattak utat neki. Az angol szakembert Gary O’Neil váltotta a kispadon.
Alig egy héttel később vált szabaddá Thomas Tuchel, akinek a helyére Graham Pottert nevezték ki a Chelsea-nél. A londoni munkáért a Brightont elhagyó egykori balhátvéd ekkor talán rémálmaiban sem gondolta, hogy ő sem dolgozhatja végig az idényt…Mindenesetre Potter esete kakukktojás a 13 váltásban, hiszen ő önszántából hagyta el a tengerpartiakat.
Október elején a Wolverhampton vezetése gondoskodott az izgalmakról azzal, hogy megköszönte Bruno Lage tevékenységét, és – miután átmenetileg Steve Davis irányította a Farkasokat – november közepén Julen Lopeteguit nevezte ki a csapat élére.
Steven Gerrard sem húzta sokáig az Aston Villánál: a korábbi liverpooli kedvenc a hónap végén fejezte be a birminghamieknél, nem önszántából: utódja az Európa Liga-specialista Unai Emery lett. November 7-én váltották le Ralph Hasenhüttlt, az osztrákot pedig azzal a Nathan Jonesszal pótolták, akit a Championshipben vitézkedő Luton Towntól csábítottak el.
Ekkor érkezett a világbajnokság, ami egy kicsit megtörte a kirúgások lendületét, de az új évben sem kellett olyan sokáig várni arra, hogy az elégedetlen klubvezetők belehúzzanak: ennek január 23-án egy másik korábbi legendás játékos, Frank Lampard látta kárát, akinek az az Evertonnál telt ki az ideje. Az egykori Chelsea-ikon helyére Sean Dyche érkezett.
Február elején véget ért Jesse Marsch leedsi kalandja is, az amerikait egy újabb spanyol szakember, Javi Garcia követte a kispadon. Szegény Nathan Jones is megbánhatta, hogy pár hónappal korábban otthagyta a lutoniakat, február 12-én ugyanis elküldték Southamptonból, és folytatódott a hispán előretörés a Premier League-ben – a Szentek menedzsere a fiatal Rubén Sellés lett.
A következő áldozat Patrick Vieira volt, az Arsenallal anno három angol bajnoki címet szerző klasszistól elköszöntek a Crystal Palace-nál, és a visszatérő veterán Roy Hodgsonban látták a megoldást, őt követte Antonio Conte, aki március 26-ig volt a Tottenham edzője, és egyelőre nem találtak végleges megoldást a pótlására, hiszen korábbi segítője, a szintén olasz Cristian Stellini irányítja a Spurst.
És végül az április is viharosnak mondható – még a hónap fele sem telt el, de már megváltak Brendan Rodgerstől (Leicester City) és Graham Pottertől (Chelsea). Előbbi csapatnál Dean Smitht nevezték ki, a fővárosiaknál – valljuk be, meglehetősen bátor döntéssel – a klublegenda Frank Lampard kapott az idény végéig szóló megbízást.
Aki azt gondolná, hogy a Championshipben nem ennyire szigorúak a klubok elöljárói, alaposan téved. Az angol másodosztályban kedden jelentették be a szezon 20. (!) edzőmenesztését (Paul Ince vett kényszerű búcsút a Readingtől), ami így már szintén rekordnak számít.
A munkájukat az elmúlt nyolc hónapban elveszítő szakemberek között olyan komoly neveket találunk (az említett Ince mellett), mint Steve Bruce, Kolo Touré, Slaven Bilic, Mick McCarthy, Shota Arveladze, Michael O’Neill vagy éppen Chris Wilder. Sőt, az a Dean Smith, akiben az élvonalbeli Leicester vezetői az aktuális megmentőt látják, december végén még a második ligás Norwich Citynél kapott elbocsátó szép üzenetet. Wilder pedig, bár október elején kirúgták a Middlesbroughtól, alig egy hónapja a Watfordnál kapott újabb esélyt, szóval azért az edzőkeringő nem ismeretlen ebben az osztályban sem.
Hogy miért van ilyen sok váltás ebben az idényben? Mint az élet (szinte) minden területén, itt is a pénz, sőt, a nagyon sok pénz lehet a mozgatórugó. Hiába volt a koronavírus-járvány és a klubok azzal járó átmeneti bevételcsökkenése, hiába a jelenlegi, sokakat érintő gazdasági válság és a háború, a Premier League-klubok egyre többet költenek, és egyre fontosabb lesz az eredményesség, illetve az azzal járó növekvő bevétel.
A kiesés elkerülése létkérdés, hiszen bár a Championshipben egy ideig védettséget élveznek a fentről búcsúzó csapatok (pénzügyi ejtőernyő, erről már többször is írtunk korábban, ITT), de aki tartósan a PL-ben tud maradni, hosszú távon irdatlan összegekhez juthat, hiszen ez a világ legértékesebb bajnoksága. Ami pedig az európai porondot illeti, az angolok szintjén igazán a Bajnokok Ligája a vonzó, ott viszont újabb busás bevételekhez juthat az a négy (adott esetben, angol BL-címvédés esetén akár öt) klub, amely rajthoz állhat.
A Championshipben a feljutás – erről is értekeztünk már – alsó hangon 135, de adott esetben akár 250 millió fontos (mintegy 107 milliárd forintos) pluszt is hozhat a csapatok költségvetésébe, és a két feljutó, valamint a négy playoff-helyért rendre 10-15 együttes verseng. Természetesen a sor folytatódik lefelé is, a League One-ba visszacsúszó gárdák ugyanis nagyságrendekkel kevesebb pénzzel számolhatnak a folytatásban.
Ahol pedig ekkora összegek röpködnek, ott a felelősség is nagyobb, vagyis kevés olyan hely létezik a futballedzők számára, ahol ennyire ott van a nyakukon a kés, mint Anglia. Anyagilag persze az sem jár rosszul, akit kirúgnak, mert a bánatpénz általában nagyobb, mint egy átlagos magyar munkavállaló több évtizednyi keresete. Ergo a Premier League-ben vagy akár a Championshipben munkát vállalni mindenképpen megéri, de egy valami biztos: kevés olyan tréner van a két liga összesen 44 csapatánál, aki nyugodtan alhat, mert joggal teheti fel magának a kérdést: vajon megérem a holnapot?
