Három olimpiai aranyérem: a legtöbb szurkolónak ez jut először az eszébe a Kemény Dénes által irányított, legendás magyar férfi vízilabda-válogatottról, amelynek erejéről talán még ennél is többet mond az a tény, hogy 1997 és 2008 között 25 világversenyen vett részt, és ezek közül 24-en a dobogó valamelyik fokára állhatott. Ez a fantasztikus csapat ihlette meg Zákonyi S. Tamás rendezőt, akinek filmje, A nemzet aranyai a hazai mozik egyik slágere ezekben a hetekben. Röviden összefoglalva: az alkotás nagyon hosszú (2 és fél órás), viszont fantasztikus élményeket nyújt (így, többes számban), minden egyes perce lebilincselő.
Az ember életében van néhány olyan sorsdöntő esemény, melyekre bármi is történjen, mindig emlékezni fog. Nem sok ilyen akad: a gyermekei születése, az esküvője, egy egzotikus utazás – no és az athéni olimpia férfi vízilabdatornájának döntője. Nem túlzok, amikor azt mondom, a 2004. augusztus 29-én lejátszott magyar–szerb mérkőzés örökre belém égett, ez az a sportélmény, melynek hatására most, közel 19 évvel később is libabőrös leszek.
Valószínűleg akkor is így lett volna, ha odahaza, a tévé előtt nézem a meccset, én viszont abban a hihetetlenül szerencsés helyzetben voltam, hogy a helyszínen, az Olympic Aquatic Centerben, a MobilPress hírügynökség tudósítójaként nézhettem végig minden idők (nem én mondom, hanem a sportág legendái világszerte, azóta is) legjobb, legizgalmasabb ötkarikás pólófináléját.
Minden pillanatra jól emlékszem, a 3–0-s szerb vezetésnél előttem zokogó magyar kolleginára, a vízben nem éppen Shakespeare, inkább Spiró György stílusában ordítozó, nemcsak a játékosoknak, hanem valamennyiünknek erőt adó Szécsi Zolira, a sajtópáholy fölött, a „kakasülőn” tomboló többezer magyar szurkolóra, Kiss Gergő zseniális góljaira, a saját kis harcomra, ahogy a könnyeimet visszatartani igyekezvén interjúalanyokra vadásztam a találkozó után.
Ezerszer gondoltam már azóta arra, ezt az érzést és mámoros állapotot miként tudnánk az utánunk jövő generációkkal megismertetni. Szerencsére míg én csak az elmélkedésig jutottam, voltak, akik tettek is azért, hogy például az én fiaim is megismerhessék azt a társaságot, amely több mint egy évtizeden át a nemzet csapata volt, témát szolgáltatott iskolában, munkahelyen, családi és baráti összejöveteleken, és amely zsebre tette a világot – mert igazi zsenik alkották.
Az egyik ilyen hírvivő a kiváló sportújságíró-kolléga, Csurka Gergely volt, aki több remek hangulatú könyvben mutatta be, ahogy ő fogalmazott, „a magyar csapat Tinódi Lantos Sebestyénjeként” a válogatott sikertörténetét, és köszönet jár Zákonyi S. Tamásnak is, akinek a rendezésében a közelmúltban bemutatták A nemzet aranyai című sport-dokumentumfilmet.
Bevallom, kicsit féltem. Nem attól, hogy a film nem lesz elég jó, hanem attól, hogy a nagyközönségnek mennyire tetszik majd. Akadtak olyan magyar, sportos témájú alkotások a múltban, melyeket pár lézengő ember előtt vetítettek a hazai mozikban, a nézettségük szinte alig volt értékelhető. Éppen ezért örültem a hírnek, hogy a magyar férfi pólóválogatottról szóló film már az első héten elképesztő érdeklődést váltott ki, és a lendület azóta is tart.
Hogy hol indul a sztori? Természetesen 1997-ben, amikor szakmai berkekben nem kis szenzációt kiváltva Kemény Dénes lett a befutó a posztra. A vízilabda akkor is népszerű volt: jól emlékszem egy Fradi–Újpest bajnoki elődöntőre, ahol a hivatalosan 1500 fő befogadására alkalmas Komjádiban 4 ezren (!) szorongtunk, én speciel az egyik kapu mögötti rajtkő mögött édesapámmal, mert már csak ott volt hely. Csakhogy a nagy nemzetközi sikerek, legalábbis válogatott szinten, jó ideje elmaradtak. És persze hallottunk arról, hogy van egy nagyon tehetséges fiatal generáció, amely az utánpótlás-világversenyeken rendre nagyot alkotott, és talán belőlük lehet valami.
Aztán a 97-es sevillai Európa-bajnokságon lett is: egy, a semleges nézők számára élvezhetetlen döntőben ugyan, de a végig bekkelő jugoszlávok ellen Kásás Tamás triplájával 3–2-re legyőztük a jugoszlávokat, és ezzel elindult az elképesztő történet. Onnantól kezdve a 2008-as pekingi olimpiáig ugyanis a magyar csapat 25 világversenyen vett részt, és 24 alkalommal szerzett érmet.
Talán nem véletlen, hogy ezt a menetelést nem lehetett egy rövid alkotásba belesűríteni. Őszintén szólva magam is féltem attól, hogy a két és fél óra mennyire teszi próbára a nézők türelmét. Ehhez képest a végén úgy voltam vele, hogy kár, hogy máris vége van. A mozi ugyanis – bár dokumentumfilmről van szó – pörgős, érdekes és lebilincselően izgalmas. Nemcsak az olimpiai bajnokok, Kemény Dénes vagy éppen segítője, Kásás Zoltán, illetve Pavlik doktor szólalnak meg benne, hanem a korszak rivális csapatainak sztárjai, így például Stefano Tempesti, Vladimir Vujaszinovics, Dejan Szavics, Ratko Rudic, Alessandro Campagna vagy éppen Tony Azevedo is.
A szerb klasszisok például kendőzetlen őszinteséggel beszélnek a magyarok elleni véres ütközetekről, olykor alattomosságokról, Campagna a Benedek Tibor doppingügye körüli furcsaságokról, a mieink pedig ugyanúgy zrikálják egymást a filmben is, mint tették azt a 90-es vagy a 2000-es években aktív játékosként. Tudtuk, hogy ebben a brigádban úgy hemzsegtek a világsztárok, hogy közben nagybetűs csapatot alkottak, elképesztő módon tudtak egymásért küzdeni, de A nemzet aranyaiból rengeteg egyéb kulisszatitkot is megtudunk, sörözős összetartásoktól a Kiss Gergő–Varga Tamás balhé utózöngéin át a hadvezér Kemény Dénessel való kapcsolatáig.
A film egyik fő szála természetesen Benedek Tibor sztorija. A fájdalmasan fiatalon, 47 éves korában elhunyt világklasszisunk útja már játékosként is rögös volt. Az említett doppingvád, a vele szemben támasztott folyamatos és egyre nagyobb elvárások, a csapatkapitányi poszt terhei igazolják azt, hogy Tibi nemcsak a világ egyik legjobbja volt, hanem hatalmas harcos is. Többször is megszólal a filmben, de a legemlékezetesebb az, amikor az 1999-es firenzei Eb-n, ahol az igazságtalannak tűnő eltiltása miatt nem játszhatott, a horvátok ellen megnyert finálé után a fiúk kórusban skandálták a nevét. Az akkor már az egész világra veszélyes, sikerekre éhes magyar válogatott legjobbját akarták valakik „odafönt” parkolópályára tenni, de a mieink így is aranyérmesek lettek – és még erősebben, motiváltabban mentek neki a folytatásnak.
A folytatásnak, amelynek három fő állomása volt: a 2000-es, a 2004-es és a 2008-as olimpia. Sydneyben, Athénban és Pekingben is más út vezetett a győzelemig, a köztes négyéves időszakok pedig nem mindig teltek konfliktusok és problémák nélkül, sőt. És az, hogy ezekről is szó esik a filmben, még hitelesebbé teszi a sztorit, még emberközelibbé ezt a lemásolhatatlan generációt.
Mivel elvileg filmkritikáról van szó, illene legalábbis jószándékú észrevételeket tennem. Az elfogultságom azonban olyan szinten csúcsmagasságban van a sportággal és ezen belül a Kemény-legényekkel kapcsolatban, hogy ha akarnék, sem tudnék negatív kritikákat kisajtolni magamból.
Én, az X-generáció 1976-ban született tagja, aki lényegében egyidős vagyok az érintett 21 olimpiai bajnok többségével, azt kaptam, amit vártam: katarzist, fantasztikus nosztalgikus érzéseket, sőt érzelmeket. Tudom, hogy a mostani fiataloktól egy az egyben ugyanezt elvárni nem lehet. Én sem tudok olyan lelkesedéssel, könnyes szemmel beszélni Puskás Ferencről vagy Albert Flóriánról, mint édesapám, miközben mi sem természetesebb, hogy ettől még rettentően büszke vagyok rájuk, és tudom, mi mindent köszönhetünk nekik.
2023-ban példaképeket, a nemzeti érzéseket erősítő hősöket találni egy tizen- vagy akár huszonéves számára nem egyszerű. Tisztában vagyok vele, és a moziteremben is azt láttam, hogy kevés fiatal ül be megnézni a filmet, ettől nyilván a 149 perc is elriaszthatja őket. Szülők, nagyszülők igyekeznek a csemetéiket, unokáikat elvinni magukkal, de ez a film elsősorban 30-35 fölött, egészen az idősebbekig lesz népszerű – azoknak, akiknek ez a korszak és ez a csapat tényleg a csúcsot jelentette.
Ha a végére mégis meg kellene fogalmaznom, miért volt bennem kis hiányérzet, amikor felálltam a helyemről, az a befejezés. A 2008-as pekingi katarzis elvileg illő záróakkordja lehet a filmnek, ezt elismerem, de a lezárást így túl hirtelennek éreztem, egy kicsit az utózöngékkel is foglalkozhatott volna a rendező.
Ennek ellenére az összkép nálam tényleg csillagos tízes. Sok sportos témájú filmet láttam már, de erre nem tudok mást mondani, mint hogy alapmű, a kötelezően megnézendő kategória. Abban pedig csak reménykedni tudok (nem tudom, reális-e…), hogy az én életemben lesz még ilyen zseniális és eredményes csapata Magyarországnak.
A NEMZET ARANYAI
Bemutatás éve: 2023
Rendezte: Zákonyi S. Tamás
Forgatókönyvírók: Eckhardt Balázs, Csurka Gergely
Vágó: Mezei Áron
[/et_pb_text][/et_pb_column] [/et_pb_row] [/et_pb_section]
