„A fesztivál egy politikamentes senkiföldje, egy mikrokozmosz, amivé abban az esetben válhatna a világ, ha az emberek közvetlen kapcsolatokra és egy közös nyelv használatára lennének képesek” – mondta Jean Cocteau Cannes-ról, ami idővel a fesztivál mottója is lett. A Cannes-i Filmfesztivál a világ legismertebb és legnagyobb presztízsértékkel bíró filmfesztiválja. 1946-ban azért alapították, hogy a versenyre benevezett filmek közül elismerjék a legjobbakat, a legjobb rendezőket és a legkiválóbb alakításokat. Ezért aztán a fesztivál évről-évre maga köré gyűjti a filmszakma legismertebb alakjait, hogy azok egy kupacban mérkőzzenek meg a fődíjért, az Arany Pálmáért.
Egyesek meg csupán szép ruhában vonulva, távolról figyelik, ahogy mások mérkőznek. A fesztivál ugyanis nemcsak arról szól, hogy a művészek megtekintsék, majd egy pohár vermut mellett kifinomultan eltársalogjanak egymás alkotásairól, hanem arról is, hogy milyen tervező alkotta ruhában, hogyan vonulnak végig a megnyitó vörös szőnyegén, a „dicsőség huszonnégy lépcsőfokán”, és jelennek meg a díjkiosztó gálán. Az eseményt tehát a kezdetektől fogva óriási médiaérdeklődés övezi, következésképp a kultúrán túl a kulturálatlanság és a botrányok melegágya is, ami hol szándékosan, hol pedig tök véletlenül robban bombaként, és hagy nyomot egy életre a fesztivál történelmében.
Amikor az elszabadult dekoltázs még nagy dolognak számított
Ma már szinte fel sem tűnik a szemnek, ha ruhátlan mellekkel vagy ruhátlannak tűnő, átlátszó kombinéban parádézik valaki egy díjkiosztó gálán, de nem volt ez mindig így. Nagy feltűnést keltett például Brigitte Bardot, aki 1953-ban azzal került a címlapokra, hogy bikiniben illegeti magát a Cannes-i tengerparton (mondjuk az talán még meglepőbb lett volna, ha mindezt bundában teszi, de ne kukacoskodjunk). Simone Silva egyiptomi születésű francia színésznő azonban még a bikinis Bardot-nál is nagyobb megdöbbenést keltett azzal, amikor 1954-ben fogta magát, ledobta a felsőjét, és Robert Mitchum hátának dőlve kezébe vette a melleit. A ledérkedő színésznőt másnap eltávolították a fesztiválról, miután a fotózásra hívogató, fedetlen mellek látványa majmokbolygójaszerű tömegverekedést váltott ki a fotósok között: néhányan a tengerbe zuhantak, volt, aki a bokáját, más a könyökét törte. Hogy mi volt Silva motivációja, arról ő maga utólag úgy nyilatkozott, hogy a fotósok térden állva könyörögtek neki, hogy vetkőzzön, ő meg simán csak szót fogadott nekik. Mi pedig mi mást tehetnénk egy ilyen megdönthetetlen érveléssel szemben: nem vitatkozunk. Ne aggódjon, készült kép az esetről, Silvára pedig, ha másért nem annyira, legalább ezért emlékszik a világ (szegény tragikusan fiatalon, három évvel az emlékezetes eset után, 29 évesen halt meg agyvérzésben).
A fotósok bosszúja
Az igazi, vérbeli fotósok hajlandók tehát vízbe fúlni is egy jó fénykép kedvéért, a lelkük azonban hatalmas, és hajlamosak megsértődni, ha nehezítik a munkájukat. E megállapítás nem egy reprezentatív felmérés eredménye persze, de talán mégis remekül példázza az alábbi két eset, amely először 1975-ben Paul Newmannel, majd 1983-ban Isabelle Adjanival történt. Newman arra kérte a fotósokat, hogy ne fényképezzék, mert iszonyú fáradt a sok utazástól, és nem szeretné, ha ezt megörökítenék. Erre válaszul a fotósok egyetlen képet sem voltak hajlandóak készíteni róla, még az esti ceremónián sem (ahova feltételezhetően már kicsípte magát a színész), sőt, tiltakozásul a földre tették a kameráikat. Jaj. Ugyanígy jártak el az akkor 27 éves, francia színésznő, Isabelle Adjani esetében is, aki Newmanhez hasonló kegyetlenséggel nem volt hajlandó a fotósok elé állni a fesztivál sajtófotózásán. A fényképészek az ő esetében is a sértődött sztrájkot választották, végigpakolták a lépcsőt a gépeikkel, és a vörösszőnyeges eseményen sem készítettek róla egyetlen képet sem.
Ha a rendező nem bírja a kritikát
A közönség az 1994-es fesztiválon láthatta először Quentin Tarantino Ponyvaregény című kultfilmjét, a rendező pedig joggal úszott a boldogságban, miután megkapta érte az év legjobb filmjének járó Arany Pálmát. Kedvét szegte azonban, amikor kiderült, nem mindenki van annyira elájulva az alkotástól: a díjátadó-ceremónián ugyanis az egyik néző bekiabálta, hogy „a Ponyvaregény egy kalap szar, baromság, felháborító”, Tarantino meg mit is reagálhatott volna erre: megmutatta neki a középső ujját, amivel biztos sikerült megváltoztatnia az illető véleményét.
A színésznő, aki egy mozdulattal szakít a szigorú konvenciókkal
Mint minden rendes fesztiválnak, így a Cannes-inak is szerves részét képezi, hogy ki milyen ruhában jelenik meg az eseményen, lehet bennük gyönyörködni, lehet rajtuk szörnyülködni, beszélni róluk, szóval témát szolgáltat, keretezi az eseményt és színvonalat ad neki. Nem véletlen hát, hogy vannak szabályok az öltözködés terén, amelyeknek meg kell felelni: a férfiaknál alapelvárás, hogy öltönyben jelenjenek meg, fekete nyakkendővel, világos színű ingben, fekete bőrcipőben. A nőknek legalább térdig érő ruhát és magassarkú cipőt kell viselniük, a vörös szőnyeget lapos talpú női cipő szemlátomást nem érintheti. Ezzel a szabállyal szakított Julia Roberts a 2016-os fesztiválon, amikor a lépcső alján fogta magát, levette a magassarkú cipőjét, és mezítláb sétált tovább. Szerencsére a színésznő megúszta anélkül, hogy fegyveres őrök leteperték és erőszakkal kivonszolták volna az épületből, sőt. A cipőlerúgásnak végül pozitív visszhangja lett, Robertset éltették azért, amiért egy ilyen látványos gesztussal fel mert lépni a szórakoztatóipar szexista normáival szemben.
Gondolkodj, mielőtt megszólalsz
Teljesen rendben van, ha egy művész őszintén kitárulkozik, de ha gondolkodás nélkül beszél totál hülyeségeket, annak nyilvánvalóan meglesznek a következményei. Na, ebbe nem gondolt bele Lars Von Trier dán rendező, amikor a 2011-es Melankólia című filmjét vitte a fesztiválra, és a sajtótájékoztatón kijelentette, hogy megérti Adolf Hitlert, ebbe aztán rendesen bele is kavarodott, a helyzet pedig egyre kellemetlenebbé vált (a mellette ülő Kirsten Dunstról alighanem ömlött a víz kínjában) . Miután a rendező realizálta, hogy ebből a megjegyzésből most már nehezen fog tudni kikecmeregni, oldandó a hangulatot hozzátette: „oké, náci vagyok.” Mivel ezt a megjegyzést is ki lehetett bírni röhögés nélkül, Trier utólag kénytelen volt bocsánatot kérni, és elismerni, hogy poén volt (?), és valójában nem azt akarta mondani, hogy egyetértett Hitlerrel, csak hogy bele tudja magát képzelni a helyzetébe, ahogy ott ül a bunkerben, és szövögeti a terveit. Tiert akkor egy életre kitiltották a fesztiválról, ami azt jelenti, hogy nem mehet 100 méternél közelebb a fesztiválpalotához.
A Cannes-i Filmfesztivált minden évben május közepén rendezik meg, idén május 14-én, kedden kezdődött, és május 25-ig, szombatig tart majd. Csendben reméljük, hogy az idei év sem lesz botrányokból mentes.
