Fél évszázada játszotta utolsó bajnoki és válogatott mérkőzését Albert Flórián, a magyar futball egyetlen aranylabdása. A ZTE elleni találkozón, amelyen a Császár látványos gólt szerzett, gyerekként én is kint voltam a Népstadionban, ennek emlékét osztom most meg az olvasókkal.
A hetvenes években Dalnoki Jenő drasztikus fiatalításba kezdett a Fradinál, ennek következtében olyan klasszisok kerültek el a klubtól, vagy hagyták abba a futballt, mint Páncsics Miklós, Szőke István, Branikovits László, később Géczi István és Juhász István. Majd egy edzésen történt, számára megalázónak tartott eset miatt Albert Flórián is besétált az öltözőbe és kijelentette: ennyi volt, visszavonul az aktív játéktól. 1974. március 17-én aztán el is jött az utolsó bajnoki ideje, méghozzá a ZTE ellen, amelynek csapatkapitánya, Szabó Rezső ajándékot hozott a Császárnak, akivel néhány évvel ez után a zalai ificsapat edzőjeként találkozhatott. Ekkor még magam sem sejtettem, hogy a Fradi ifi játékosaként én is Albert Flórián irányítása mellett futballozhatok majd.
Az utolsó bajnoki mindenesetre belém égett, édesapámmal együtt könnyek közt éltük meg, ahogy Branikovits indítása után a Császár kilép a védők közül, elegánsan elfekteti a zalai kapust, Dérit, és a hálóba passzolja a labdát. Felrobbant a stadion, boldogan ünnepelt mindenki, jóllehet, nem így indult a találkozó, amelyen az FTC ebben az összeállításban kezdett: Géczi – Vépi, Bálint, Mucha, Megyesi – Juhász, Kű – Szőke, Branikovits, Máté, Magyar.
Igen, a Császár nem volt ott a kezdőcsapatban. Már akkor sem éreztük stílusosnak, hogy a legendás center nem fér be, csak az 58. percben, amikor Szőke Pista góljával egy nullára vezetett a Fradi, jött el az idő, hogy Flóri pályára lépjen. Ám neki ennyi idő is elég volt: rögtön adott fejjel egy gólpasszt Branikovitsnak, majd a 78. percben belőtte élete utolsó bajnoki gólját, a lefújást követően a tomboló publikum éljenzése mellett a csapat tagjai vállára vették, úgy vitték körbe a stadionban, apuval mi a játékoskijáró közelében tisztán láttuk a klasszis könnyeit. S milyen az élet, nem sokkal Albert búcsúja után több társa is elkerült az Üllői útról, vagyis véget ért egy gyönyörű, egyben kezdődött egy új fejezet a Ferencváros életében – hiszen ne feledjük, Dalnoki Jenő vezetésével egy éven belül bajnoki címet és KEK-finálét ünnepelhetett a Fradi-tábor.
Ettől függetlenül Albert Flórián 351 bajnoki és 75 válogatott fellépés után méltóbb búcsút érdemelt volna, a jelek szerint a körülötte tapasztalható rajongás a sportágban több potentátot nagyon zavart. Ezért kaphatta meg az aranylabdát a Népstadion helyett a Gundel Étteremben, de utolsó válogatott meccse sem az eleganciáról marad emlékezetes. 1974. május 29-én Székesfehérváron ugyanis Jugoszlávia ellen 15 percnyi játék után köszönt el a nemzeti csapattól is, itt legalább jó barátjával, Dragan Dzsajiccsal parolázhatott csapatkapitányként a kezdőkörben, a szerb balszélső aztán a Császár temetésére is eljött az Óbudai temetőbe. Egy évvel később, immáron a Fradi öregfiúk játékosaként élte meg, hogy a Vojvodina ellen (1–1) az új Üllői úti stadionban Novák Dezsővel és Rákosi Gyulával együtt az FTC is búcsúmeccset szervezett, amelyen stílszerűen ismét a Császár szerezte a zöldek egyetlen gólját.
Az egész történetben az az érzésem, hogy végig Albert Flórián viselkedett a legelegánsabban.
Nem akarok elfogult lenni, a történtek alapján mégis bátran kijelentem, más országokban kiemelt, ünnepi esemény lett volna az aranylabdás visszavonulása, nálunk viszont elsősorban Albert Flórián viselkedett stílusosan. Később hiába kérdeztem folyamatosan a megalázó helyzetekről, a Császár egyáltalán nem akart erről beszélni. Mint minden mást, ezt is csendben élte meg, noha sokan elfelejtették, milyen hűséges volt a hazájához és a Fradihoz is, pedig külföldről és itthonról is sok klub csábította kecsegtető ajánlatokkal. Nem véletlenül volt a magyar futball arisztokratája, soha nem bántott senkit, inkább ő bántotta mások szemét. A lelkiismerete végig tiszta maradt, márpedig a futballban ezzel kell mindenkinek elszámolnia a végső sípszó előtt.
