Kevés kényesebb téma létezik az anyai mártíromságnál – nem véletlenül alkalmazzák és alkalmazták már oly sokszor a filmművészetben. Elvégre mi hathatna jobban a közönség lelkére, mint a szeretet és az önfeláldozás megtestesítőjeként színre lépő nő, aki miközben a gyereke életéért vagy boldogulásáért küzd, egyúttal feláldozza saját magát is, szembesítve a nézőt a fájdalmas, mély érzelmek, a szenvedés, a női szerepek és társadalmi igazságtalanság dilemmájával? [Az más kérdés, hogy a gyereknek inkább élő anyára van-e szüksége, vagy halott mártírra – szerk.]
Ha létezne archetípusa ennek a karakternek, az minden bizonnyal Victor Hugo Fantine-ja lenne A nyomorultakból. A 19. századi Franciaországban játszódó történet legtragikusabb alakja ő: egy szegény sorsú, tanulatlan, de mély érzésű anya, aki lánya, Cosette boldogságáért küzd – ezért cserébe azonban nemcsak az ékszereit és a haját, hanem a testét, a méltóságát és az egészségét is kénytelen feláldozni. Fantine sorsát a társadalmi igazságtalanság és az anyai szeretet összefonódásának tragikus példájaként látjuk: szenvedése, ahogy telik az idő, folyamatosan mélyül, és szép lassan a társadalom és a körülmények áldozata lesz. Mindenki, akiben megbízik, átveri vagy elítéli őt, miközben minden erejükkel azon vannak, hogy még nyomorultabbá tegyék a nő már amúgy is tragikus életét. Fantine-é nemcsak anyai, hanem univerzális mártírszerep is, hiszen az elképzelhető legnagyobb áldozatot hozza gyermekéért, amelynek eredményét azonban sohasem láthatja. (Ön viszont a film 1998-as változatát igen, csak kapcsoljon szerda este 8-kor a FILM4-re!)
Ugyanez a mérhetetlen igazságtalanság, átverés és elképesztő anyai önfeláldozás sejlik fel a Björk főszereplésével készült Táncos a sötétben című Lars Von Trier-filmben is. Selma, az Amerikában szerencsét próbáló cseh bevándorló nő életének minden szegmensét az áldozatok határozzák meg: elszigetelten, mély szegénységben él fiával, aki hozzá hasonlóan egy olyan súlyos genetikai rendellenességgel él, ami miatt hamarosan el fogja veszíteni a látását. Kivéve, ha egy nagyon drága operációnak veti alá magát, ami, tekintve, hogy Selma alig keres pénzt a gyárban, ahol dolgozik, és ő maga is napról-napra veszíti el a látását, sokáig elérhetetlennek tűnik. Aztán, amikor már a remény kezd valósággá válni, Selmát csúnyán átverik, elveszíti a fia műtétjére félretett pénzt, és igaztalanul vádolják meg egy bűnténnyel. Végül olyan áldozatot hoz, amely a legmélyebb anyai szeretet példája lehetne: minden, amit tesz, a fia egészségéről és jobb jövőéjéről szól – még úgy is, hogy ezzel nemcsak testi és anyagi értelemben áldozza fel magát, hanem végső soron az életét is adja érte.
A Bette Midler főszereplésével készült Stella című film a fentieknél némiképp elvontabban ragadja meg, milyen módszereket képes bevetni egy anya ahhoz, hogy a gyerekét az őt megillető környezetben lássa felnőni. Stella, miután teherbe esik, a férje pedig elhagyja, úgy dönt, egyedül neveli fel lányát, Jenny-t (Trini Alvarado). Annak ellenére, hogy a szerény anyagi körülmények között élő nő már a kezdetektől fogva áldozatot hoz ezzel a lépéssel, az 1990-es film legnagyobb drámája mégsem ebben rejlik, sokkal inkább abban, hogy belátja: annak ellenére, hogy imádja a lányát, ha azt akarja, hogy tisztességes körülmények között nőhessen fel, nincs más választása: el kell tőle távolodnia érzelmileg, akármennyire fájdalmas is ez.
A Sophie választása című filmben Meryl Streep egy lengyel nőt játszik, aki miután túlélte a koncentrációs tábort a II. világháborúban, új életet kezd az Egyesült Államokban. Legalábbis próbál. Sophie történetének központi eleme ugyanis az, hogy élete legnehezebb döntésének emlékével, illetve eredményének feldolgozásával küzd. A döntés mélyen beleivódott a lényébe, és folyamatosan kísérti őt, a következmények pedig maradandó sebet hagynak a lelkében. Úgy fest, ezek után már soha nem lehet igazán boldog; anyaként semmiképp. [Biztosan látták már, de azért nem mentünk részletekbe, hátha nem.]
Noha a Fekete hattyú című filmben a főszereplő, Nina (Natalie Portman) áldozatai és pszichológiai széthullása áll, anyja, Erica Sayers karaktere a saját módján éli meg az anyai mártíromságot. A nő egykor nagy reményekkel induló balerina volt, aki sosem ért el valódi sikereket a szakmájában, ezért minden frusztrációját és be nem teljesült álmát, reményét a saját lányában próbálja kiélni. Erica Sayers anyai önfeláldozása összetett és ambivalens. Bár első pillantásra úgy tűnik, hogy a nő minden gondolata a lánya körül forog, és teljesen önzetlenül áldozta fel saját karrierjét Nina sikerei érdekében, valójában ezt a mártíromságot manipulatív és kontrolláló módon használja fel ellene, és egyszerre üdvözli és nehezményezi a figyelmet és az elismerést, amelyet Nina kap. Ezzel Erica egyszerre áldozat és elnyomó, aki saját életét a lánya köré építette, de közben Ninát is megfojtja gonosz, manipulatív anyai szeretetével.
Barbara Hershey és Natalie Portman A fekete hattyúban
