Ha valakinek egyszer eszébe jutna oktatófilmet forgatni a futballkapusokról, akkor annak annyi fő- és mellékszereplőt tudnék ajánlani mind a világ, mind Európa, de még magyar földről is, hogy csak a szereplők kiválogatása hónapokig tartana. Csak minálunk a legendás Zsák Karcsitól, a 33 FC kapusától a mai válogatottakig tartana a sor, és edző legyen a talpán, aki a helyes döntést megtudná hozni. Mindez azért jutott eszembe, mert egy szakmában (futballról lévén szó: hivatásban) igenis lehet akár még száz százalék feletti teljesítményt is nyújtani, mint ahogy azt tette legutóbb Belfastban a Ferencváros 1990-ben született és ennek megfelelően 90-es számú mezben védő kapusa.
Tudom, persze, hogy a „fakezű” kapusoknak is lehet egyszer egy olyan mérkőzésük, amikor egyszerűen nem lehet nekik gólt rúgni (fejelni), de Dénes belfasti showja nem ilyen volt: az inkább koronát tett egy most már nagyon hosszú, évek óta tartó csúcsteljesítmény-sorozatra, amelyet ez a Pécsről elszármazott, de immáron már lassan egy évtizede a zöld-fehér színeket viselő fiatalember nyújt, mind a FTC, mind a válogatott kapujában. Az északírek elleni mérkőzés utolsó húsz perce Dibusz Dénesnek a PhD-je volt, ilyen rövid idő alatt szerzett meg magának (szinte) minden jogot arra, hogy az igazán nagy magyar kapusok sorában emlegessük, ami nem kis teljesítmény. Ha mindenki élne közülük, olyan hosszú tornasort alkotnának, hogy a róluk készült osztálykép Budapesttől minimum Győrig, de lehet, inkább Bécsig tartana.
Első ránézésre D. D. nem választott jól, amikor Pécsről a Fradihoz szerződött. Azt ugyan elmondhatta magáról miszerint a legnépszerűbb, legpatinásabb csapathoz szerződött, de azt is, hogy ott állandóan lesz legalább egy ádáz ellenfele a kapuban, és arra sem számíthat, mint a Mecsekalján, ahol csak úgy záporoztak a kapujára a lövések és ha tízből ötöt-hatot megfogott, már ő volt a mérkőzés, de minimum a PMSC hőse.
A Fradinak akkoriban nem kellett attól tartania, hogy BL-t nyer, csak az érdekesség kedvéért álljon itt az a kezdőcsapat, amelyben Dibusz bemutatkozott:
2014.01.28. Belek
Ferencváros – Rapid Bucuresti: 4-0 (3-0)
Ferencváros: Dibusz – Jovanovic, Besic, Mateos, Bönig – Gyömbér, Busai – Jenner, Holman, Ionescu – Böde
Csere: Hidvégi, Pintér D. Cukic, Józsi, Nagy D., Diallo, Csilus T.
Gól: Böde (2), Besic (1), Diallo (1) Edző: Thomas Doll.
Ez a gárda sem játéktudásában, sem személyi állományában meg sem közelítette azokat a csapatokat, amelyek aztán az esztendők múltán Dénes előtt felépültek.
Az első igazi krízist akkor élte át, amikor a Fradi-vezetése Kispestről az Üllői útra csábította azt a Gróf Dávidot, aki akkoriban a sztárkapusok közé tartozott, és még arra is volt esélye, hogy kiszorítsa Dibuszt az első csapat kapujából. Nem Grófon múlott a váltás, hanem Dibusz elképesztő akaratán, makacsságán, no meg azon az istenadta tehetségen, amivel a teremtő megáldotta. Egy nagyon lelkes futballstatisztikus egyszer igazán kiszámíthatná, hogy a Fradiba érkezése óta hány, szinte biztos gólnak látszó lövést hárított ez a fiú, aki az évek során mind kifogástalan magatartásával, mind példás magánéletével, de elsősorban tudásával, tehetségével és szinte szűnni nem akaró bombaformájával kikezdhetetlen tagja volt Thomas Doll csapatának. Nem mellesleg, pont úgy, mint amikor a derék osztrák „főkönyvelő”, Ströger vezette az aktákat a zöld-fehéreknél, majd amikor őt, a egykori orosz szövetségi kapitány, a játékos korában szintén a kapusposzton szolgálatot teljesítő Sztanyiszláv Csercseszov váltotta. Nagy jelentősége van itt annak, hogy Csercseszov is kapus volt, hiszen ha valaki tévedhetetlenül megtudja ítélni, hogy ki a jó kapus és ki a rossz, no és azt is, miszerint az ő csapata kapujában ki legyen az állandó kezdő portás, akkor azt az embert Csercsaszovnak hívják.
Az orosz az első pillanatban Dibusz mellett döntött, holott a Fradi-képletében volt /van egy irgalmatlan csavar, jelesül: a tartalék-kapus, Bogdán Ádám is a legkiválóbb hálóőrök közé tartozik. Akkor, amikor hírét vettem, hogy a Liverpoolt és két skót csapatot (Hibernian, Wigan) is megjárt Bogdán hazatérve éppen a Ferencvárost választotta új klubjául, egyszerűen nem értettem a döntését, hiszen ő olyan kvalitású kapus, aki a Fradin kívül a tovább 11 NB I-es csapat bármelyikében biztos kezdő lenne, erre fogja magát és aláír a Fradihoz. Ahhoz a Fradihoz, ahol Dibusz és Gróf már amúgy is vívja a maga vérre menő külön csatáját, és beszáll a versenyben – harmadiknak. Abból a szempontból szerencséje van, hogy Gróf Dávid hamar rájön arra, hogy ebből a kapustrióból hosszútávon csak ő jöhet ki vesztesen (pontosabban, előbb vagy utóbb ő lesz a harmadik számú kapus) és eligazol Debrecenbe, Bogdán marad és liverpooli múltja ellenre szó nélkül vállalja a másodhegedűs szerepét Dibusz mögött. Megelégszik azzal, hogy a Magyar Kupa-meccseken övé a kezdőkapus meze, a bajnokságban viszont csak kilenc alkalommal kezdődött a nevével a bajnokcsapat összeállítása.
Az a nagy igazság, hogy ha kapus vagy a Fradiban és ott véd Dibusz is, akkor pontosan olyan helyzetbe kerülsz, mint a pécsi srác a válogatottnál: nem tud olyan Salto Mortálékat bemutatni, hogy a következő meccsen is ő legyen a kapus. Ha a szerbek elleni vereség után Gulácsi Péternek nem kell visszamennie kenyéradó-gazdájához, a Lipcséhez, akkor dacára annak, hogy az északírek elleni összecsapás nem ment tétre, és akár nyugodtan ki is kaphattunk volna, 99 százalék esélyt látok arra, miszerint újra Gulácsi Péter hallgatja a himnuszt a kezdés előtt.n Félreértés ne essék: nincs ebben semmi igazságtalanság, vagy edzői elfogultság: a szövetség kapitánynak, Marco Rossinak, ugyanúgy Gulácsi Péter „a kapusa”, ahogy a sorozatos edzőké a Fradiban Dibusz Dénes.
A baj (már ha), hogy a szinte véletlenül a kapuba kerülő játékos – Belfastban akár a harmadik kapus szerepét betöltő kispesti Szappanos Péter is védhetett volna – kivédheti az ellenfél szemét is, a következő meccsen (hangsúlyozom: jogosan), úgyis Gulácsi lesz a nemzeti tizenegy kezdőkapusa.
Mit tehetnek a nagy beugrók, az állandóan bizonyítani akarók, azért, hogy egyszer megtörténjék a csoda és őket válassza kezdőnek a kapitány?
Még leírni is szinte embertelen: arra várjanak arra, hogy sztárkapus megsérüljön? Szerintem ilyen áron sem Dibusz, sem az adott harmadik kapus soha nem szeretne válogatott lenni. A kispadon gyomorgörccsel ülve, körmöt rágva szurkoljanak azért, hogy riválisuk kapjon egy orbitális potyagólt, fusson alá egy beadásnak, vagy szenvedjünk egy olyan gólkülönbségű vereséget, amelyet mindig, szinte törvényszerűen kapuscsere követ? A futballban is egyre inkább fellelhető az emberi gonoszság, de meggyőződésem, hogy erre egyikük sem képes, az viszont tény: a kispadon ülő csak és kizárólag akkor léphet egyet előre, ha az alapkapus hibázik egy orbitálisat. Nem volt azért ez mindig így.
Az Aranycsapat kapusa, Grosics Gyula 1947 és 1962 között 86-szor védte az A-válogatott kapuját, de eközben mind a 86-szor kellett valaki, aki a kispadon ült, beugrásra várva. Hivatalosan akkor még nem volt csere, a nemzetközi szövetség annyit engedélyezett csupán, hogy ha egy kapus megsérült, akkor a kispadon ülő helyettese beszállhasson helyette a játékba. Sok faramuci esetről tudni: az MTK remek kapusa, Gellért Sándor, például soha sem lép pályára a Wembleyben azon az ikonikus 6:3-as mérkőzésen, ha Gyula nem játssza el a „nagyhalált”, és nem cserélteti le magát hogy legalább hét perc jusson Gellértnek.
De a legeklatánsabb példa a dorogi Ilku Istváné, aki, ha egyszer valaki ilyen szempontból készítene el a világ kapusai közötti rangsort, nagy valószínűséggel nyerné a „tartalékkapusok világbajnoka” címet. A chilei világbajnokság évében (1962) itthon ő nyerte az Ország Legjobb Kapusa címet, a válogatott mezt viszont természetesen Grosics viselte. Ebből a helyzetből csak akkor lett volna egetverő botrány, ha Ilku, és nem Grosics áll a nemzeti tizenegy hálója előtt. Ilku két világbajnokságon szolgálta a magyar válogatottat, 404 NB I-es meccsen állt a dorogi kapuban, mindemellett csak 11 válogatottságot tud felmutatni, mert akkoriban „a kapus„ Grosics Gyula volt. Tökmindegy, hogy védett (megjegyzem: remekül, én, a magam részéről, hozzá hasonló tudású magyar kapust azóta sem láttam) a válogatott és klubja, a Tatabánya összeállítása az ő nevével kezdődött.
Ilku és a többiek, Komáromi, Gellér, Palotai I, Bakó, Faragó és az NB I többi kapuvédője pontosan ugyanolyan helyzetben volt Grosics mögött, mint ahogy Dibusz követi Gulácsit, recept pedig a váltásra részint nincs, ám ha lenne, az sem tudnám az igazságoság kategóriájába sorolni. Mi, magyarok, hagyományosan jól álltunk kapusokból, emlékezzünk csak Rothhermel Ádámra, Rapp Imrére, Kiss Imrére, Mészáros „Bubu” Ferencre, Szendrei Józsefre, később Babos Gáborra, a tragikusan fiatalon elhunyt Fülöp Mártonra vagy Király Gáborra.
A régiek sorsát, a velük történteket, már pontosan ismerjük. „Napóleoni” csatáinkat szinte mindig a kapusaink miatt buktuk el.
Az 1938-as, olaszok elleni vb-döntőt ugyan nem lehet a kapus Szabó Tóni nyakába varrni, de 1958-ban Svédországban, majd 1962-ben Chilében egyértelműen Grosicsé volt a kudarc. Főszereplője volt a walesiek találatainak, majd négy évvel később, a csehszlovák Scherer góljában is vastagon benne volt. 1966-ban Gelei hasa alatt préselődött a labda a hálóba a szovjetek elleni meccsen, 1978-ban, a sorsdöntő pillanatban Gujdár melléről pattant ki egy szabadrúgás egy argentin csatár elé, majd 1982-ben Spanyolságban, a belgák ellen Mészáros késett egy lélegzetvételnyi Czernyatynsky lövésénél. Aztán egy hatalmas szünet következett és 1986-ban, Mexikóban úgy folytattuk, hogy Disztl Péter kapott egy hatost. És akkor a világbajnoki- és Eb-selejtezők kínosan hosszú, sikertelen sorozatairól még nem is beszéltem.
Rengeteg olyan nemzet van, amely nemzetközi tudású kapus hiányába nem tudta befutni azt a karriert, amelyet amúgy a mezőnyjátékosai miatt befuthatott volna. Csak Dibusszal ne járunk így a következő Eb-selejtezőkön. Ahhoz persze be kell kerülnie a kezdőcsapatba, ahol, momentán Gulácsi Péteré az egyes számú kapusmez. Még sem hagy nyugodni a kisördög. Miközben nálam is Gulácsi védene, felteszem a kérdést: vajon mit kellene még csinálnia ahhoz Dibusznak, hogy ő legen a válogatott elsőszámú portása?
Vannak futballban ilyen megválaszolatlan kérdések.
