Graydon Carter neve itthon nem forog közszájon, pedig a maga szakmájában ismert figura. Egykor a Vanity Fair magazin főszerkesztője volt, és a napokban jelenik meg önéletrajza, ezért az amerikai sajtóban mostanában egyre többször lehet majd találkozni vele, mert alighanem elég jók sztorik vannak benne; a címe When The Going Was Good.
Carter ugyanis 1992 júliusában vette át a lap vezetését – mint memoárjából kiderül, rendkívül ellenséges volt vele a szerkesztőség jelentős része, a családját például be sem merte vinni magával egy ideig az irodába -, ami sok szempontból egy másik kor volt, még akkor is, ha nem a nosztalgia szemüvegén át tekintünk vissza. Egészen másmilyen volt annak idején a nyomtatott lapok megbecsültsége, hát még egy ilyen nagy múltú kiadvány esetében, és persze Hollywood is más volt még: több spontaneitás és őszinteség a hírességek részéről, kevesebb reklám és PR-akció mindenki mástól. És akkor még nem beszéltünk azokról a hatalmukkal visszaélő filmipari fejesekről, akik már három évtizeddel ezelőtt is életeket és karriereket tettek tönkre; akkoriban még nem szégyenítették és hurcolták meg őket nyilvánosan. Gátlástalanság persze akkor is volt, és most is van, olyannyira állandó ez, mint az emberi butaság.
Gyorsan ismerkedjünk meg még egy névvel, Irving Paul Lazaréval. Ügyvéd, ügynök volt, és úgy általában véve remek üzletember, számtalan híresség érdekeit képviselte (nem találtam bizonyítékot magyar származására). 1907-ben született Brooklynban, New York regényes hangulatú részén, amely számtalan kiváló figurát adott a művészetnek, Natasha Lyonne-tól Peter Steele-ig. Lazar viszont nem alkotott, hanem egy elég dörzsölt fazon volt, ennek köszönhetően pedig óriási név Hollywoodban. Hatalmas bulikat tartott az Oscar-díjkiosztók estjein, mindenki ott volt, aki számított. Ám 1983-ban Lazar jobblétre szenderült, Graydon Carternek pedig eszébe jutott, hogy a társasági életben a partijai után maradt űrt betölthetné a lapja is. Mint a Page Sixnek elmondta, fogalma sincs, honnan jött az ötlet, mert egyébként egészen addig soha nem rendezett nagyobb mulatságot.
Az első Vanity Fair Oscar-partit 1994-ben tartották, és hollywoodi mértékkel mérve szűk körű volt: 150 vacsoravendég, és talán ötvennel több a díjátadó után. Mint kiderült, mindenki ott akart lenni, és nemcsak azért, hogy bulizzon, mert Hollywood „nem igazán táncol. Miért táncolnál, mint egy bolond, amikor smúzolhatnál azzal is, akinek talán a következő filmedet köszönheted?”. A vendéglistát Sara Marks szerkesztő kezelte, és nem volt egyszerű dolga, hiszen mindenki be akart kerülni a névsorba: próbálták fenyegetni és megvesztegetni is, egy szaúd-arábiai herceg 150-250 ezer dollárt ajánlott fel neki. De hiába, a cél az volt, hogy minél több, lehetőleg Oscar-díjas hírességet lássanak vendégül.
Annyian akartak ott lenni, hogy kénytelenek voltak odaállítani egy tűzvédelmist a bejárathoz, aki, ha kiment valaki, beengedett helyette valaki mást. Elsőbbséget csak az Oscar-szoborral érkezők kaptak, mindenki másnál simán benne volt, hogy hiába vár. Akadt persze, aki kijátszotta a rendszert; 1996-ban egy férfi egy malaccal érkezett, mondván, kísérője szerepelt a legjobb film Oscarjára jelölt (tényleg, megnéztem, nekem is fura) Babe-ben. Beengedték, de persze kiderült, hogy nem mondott igazat. Harvey Weinsteint viszont kitiltották, no nem azért, mert egy hatalmával visszaélő producer, illetve szexuális bűncselekmények elkövetője volt már akkor is, hanem mert gonoszul bánt a személyzettel, és mindig több vendéget hozott magával, mint amennyit lehetett volna.
A rendezvény azóta is az egyik legfontosabb ezekben a berkekben, bár kétségkívül nagy presztízsű Elton John Oscar-néző partija is. Varázsához hozzájárul, hogy senki sem fotózhat ott, így egy hírességnek sem kell attól félnie, mi derül ki róla a fotók alapján, nyugodtan lehet vállalhatatlan alakokkal barátkozni egy projekt érdekében, vagy túl rövid szoknyában limbózni.
Carter 2017-ben hagyta ott a Vanity Fairt, és ha ma kezdené, már a tévés produkciókat méltató Emmy-díjátadónak szervezne bulit. Mint mondja, hét éve nem nézett Oscar-gálát, és ha filmekről beszélget, általában már csak a tévé kerül szóba.
