A kétszáz éves ember egy 1999-es film, Isaac Asimov egyik novelláján alapul a története, és sokkal nagyobb elismerést érdemelt volna, mint ami végül méltatlanul kijárt neki. Kereskedelmileg sikeres lehetett volna? A mai napig vita tárgya, mindenesetre egy olyan évtizedben, amelyet a drámai és érzelmes filmek jellemeztek, jó esélye volt rá. Csakhogy a Robin Williams főszereplésével készült sci-fi-drámát a saját stúdiója nyírta ki azzal, hogy hamis képet festett arról, valójában miről is szól a film.
A történet egy Andrew nevű robot életét követi nyomon, akit egy gazdag család vásárol meg azzal a céllal, hogy segítségükre legyen a napi feladatok ellátásában. Főz, most, takarít, vigyáz a gyerekekre, szóval mindent elvégez, amelyre Úrnak (Sam Neill) és feleségének (Wendy Crewson) nemigen jut ideje. Úr azonban hamarosan észreveszi, hogy Andrew több egy egyszerű szerkezetnél: érzései vannak, vágyai, kreatív és egyedi elképzelésekkel rendelkezik a világról és úgy általában az életről, amit először a férfi hibaként értékel, később azonban meglátja az ebben rejlő váratlan lehetőségeket. Úr tehát, lenyűgözve robotja intelligenciájától, úgy dönt, segítségére lesz abban, hogy támogassa a fejlődését, idővel azonban a dolgokat nehezíteni kezdi Andrew egyre növekvő tudásszomja és az igénye arra, hogy maga is, akárcsak az emberek, szabad életet élhessen. A film amellett, hogy a sci-fi jegyeit viseli, kétségtelenül dráma, amely olyan fontos kérdéseket feszeget, mint a rabszolgaság, a szellemi szabadság, a konformitás, a szex, szerelem, halandóság, és nem utolsó sorban azt, hogy az általunk gyártott mesterséges intelligencia képes lehet-e valaha öntudatra ébredni, hogy lehetnek-e érzései, vágyai, magyarul egyenrangúvá válhat-e az emberrel.
A kilencvenes évek vége felé Robin Williams a karrierje csúcsán volt, ráadásul az a kettősség, hogy komikusként ugyanolyan profin megállta a helyét, mint drámai színészként, előrevetítette, hogy a Holt költők társasága, a Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van, a Jumanji, az Apák napja, a Good Will Hunting, A halászkirály legendája, a Csodás álmok jönnek és a Patch Adams után ez a film sem fog csak úgy eltűnni a süllyesztőben. Meg persze az is bőven mellette szólt, hogy oldalán olyan népszerű drámai színészek játszottak, mint a már említett Sam Neill és Embeth Davidtz. Noha a történet abban az időszakban viszonylag elvontnak számított, és a játékidő is szokatlanul hosszú volt (132 perc), a többi, hasonló film sikeréből kiindulva simán elnyerhette volna a kritikusok elismerését. Ez azonban nagyon nem így alakult: a filmet lehúzták, és a karácsonyi bemutató után a 95 millió dolláros költségvetésből csak 80 millió bevételt ért el.
És ezt szinte teljes mértékben a stúdió hibájának tudható be: a Disney ugyanis, amikor elkezdte promotálni a filmet, egy bugyuta, nyolcvanas évekre jellemző komédiának állította be, tele helyzetkomikumokkal és stand-up jellegű poénokkal. Az előzetes alapján egy közhelyes, minden korosztályt megcélzó vígjátéknak tűnt, vidám, tinglitangli zenei aláfestéssel. Úgy tetszett, A kétszáz éves ember nem más, mint egy kétezres évek eleji Adam Sandler- vagy Owen Wilson-komédia, amelyek ugyan nekik sok pénzt hoztak akkoriban, ez a fajta történetmesélés nem illett Williams addigi munkáihoz, és persze a rajongók sem ezt várták tőle.
Tehát gyakorlatilag minden, ami a film egyediségét adta (a komoly színészekkel együtt) teljesen háttérbe szorult a rossz minőségű előzetesekben (amelyek egyébként jórészt csak random jelenetek összeollózásából álltak), pedig semmi szükség nem volt erre a csúsztatásra. Ebben az évtizedben ugyanis olyan klasszikusok jelentek meg, mint a Philadelphia, a Titanic, a Halálsoron vagy a Forrest Gump, tehát az emberiség nyilvánvalóan készen állt egy android emberré válásának megható történetére, és nem lett volna szükség arra, hogy, mondjuk ki, hülyének nézzék őket. Egyszerűen úgy tűnt, a stúdió bukásra akarja ítélni a filmet – és ezt tehetségesen meg is tette. Robin Williams pontosan ezért veszett össze a stúdióval, és bánta meg, hogy valaha elvállalta a szerepet (amelybe egyébként mindent beleadott, hogy jó legyen: amellett, hogy fantasztikusan játszott, az egész testét leborotválta [ez nála nem kis szó! – szerk.], hogy rá tudják applikálni a nehéz jelmezt, amellyel a négy hónapos forgatási idő alatt szinte eggyé kellett válnia).
A közelmúltban olyan sikerek, mint a Barbie, megmutatták, milyen nagy ereje van egy jó és őszinte marketingkampánynak abban, hogy egy film sikeres legyen, és kellő bevételt hozzon. Bár egy olyan film, mint A kétszáz éves ember, valószínűleg sosem lett volna versenyben akkora sikerért, mint a Barbie (bár miért is ne?), semmi sem akadályozhatta volna meg, hogy legalább a befektetett összeget visszahozza – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a film alapötlete, amely gyakorlatilag egy egyszerű Pinokkió-analógia, más projektekben már sikeresnek bizonyult.
A kétszáz éves ember nem hibátlan (maga a rendező, Chris Colombus is úgy gondolja, hogy ő inkább a vígjáték műfajában tehetséges, és a sci-fi túl nagy falat volt neki, szóval jobb lett volna, ha más vállalja a munkát), de a végtermék sokkal jobb volt annál, mint amit a stúdió eladott a potenciális közönségnek. Ha bevállalták volna a valóságot, és figyelembe vették volna a kilencvenes évek trendjeit és Robin Williams rajongóit, talán másképp alakultak volna a dolgok. Így viszont mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy az előzeteseknek hisz, vagy inkább a saját szemének és érzéseinek.
A kétszáz éves embert ma este 8 órától láthatja a FILM4-en.
