Gyerekkori álmom valósult meg, egyben feledhetetlen emlékem a Népstadionban rendezett kettős rangadók, amely a világon egyedül álló eseménynek bizonyult. A futballisták mellett a szurkolók és az újságírók is nagyon szerették ezeket a dupla meccseket, sokan máig nosztalgikus érzésekkel idézik fel a nagyszerű mérkőzéseket, a páratlan hangulatot. Az alábbiakban saját emlékeim mellett a kettősrangadókon részt vevő csapatok – FTC, Újpest, Honvéd, Vasas – labdarúgói is felelevenítik a nagy csatákat és az akkori atmoszférát.
Gyermekként a Népstadion közvetlen közelében, a Gizella utcában nőttem fel és már hatéves koromban kivitt édesapám a Ferencváros mérkőzéseire. Akkoriban még csak a Fradi játszott a hatalmas arénában, mivel éppen építették az új Üllői úti stadiont. Néhány évvel később aztán már kettős rangadókat is rendeztek a Népstadionban, ami meghatározó élménye lett gyermek, majd kamaszkoromnak is. Persze, az akkori időknek megfelelően sajátos rituáléja volt az előkészületnek, hiszen a faterral előbb a Katica presszóba (itt a Honvéd legendás jobbösszekötőjének, Kocsis Lajosnak a felesége volt az egyik főnök), majd a Tücsök sörözőbe (itt meg Strasszer László, az MTK egykor remek védője vitte a boltot) kellett benéznünk a haverokhoz, s ha már így tettünk, apu bőr alá vitt némi folyadékot, de még véletlenül sem Bambit.
A bemelegítésre azért mindig időben átértünk, amit én semmiért ki nem hagytam volna, hiszen a szobrok közt néhány méterrel előttem melegített Albert Flórián, Rákosi Gyula, Novák Dezső, hogy csak a fradista klasszisokat említsem, elvégre nem sokkal távolabb a riválisok hasonlóan képzett legendái készültek a nagy meccsre. Életem nagy álma és vágya volt, hogy csak egyszer részem lehessen a pályán a kettősrangadók légköréből, ami aztán több mint öt éven keresztül megvalósult, amit máig az élet nagy ajándékának tekintek.
A kettős rangadókat 1973 és 1987 között rendezték négy nagy fővárosi klub, a Ferencváros, az Újpest, a Honvéd és a Vasas részvételével.
Mivel a legtöbb nézőt a Fradi vonzotta, a második mérkőzést mindig a zöldek játszották, az MLSZ pedig irányított sorsolással időben elosztva rendezte meg ezeket a derbiket, hiszen nem lett volna szerencsés, ha egymás után két hétvégén is ilyen eseményre került volna sor. A világon egyedülálló eseménynek bizonyult mindez, igaz, kevés olyan várost találunk, ahol négy, s ha az MTK-t is ideveszem, öt patinás élvonalbeli klub akad, arról nem is beszélve, hogy eleinte nyolcvan, kilencven, később, ötven, hatvanezer néző előtt léptek gyepre a csapatok. A különböző táboroknak is állandó helyük volt, a Fradi szurkolók éppenséggel a Keleti pályaudvar felé eső felső karéjban minimum három, de gyakran négy szektort töltöttek meg, míg az újpestiek az akkori Népstadion út (ma Stefánia út) felőli kapu mögött helyezkedtek el, tőlük jobbra a Honvéd, középen a Vasas táborát lehetett megtalálni. A félidőben aztán ha a helyzet úgy hozta, pontosabban, amerre kedvenc csapatuk támadott, a táborok átsétáltak a másik oldalra, balhéra azonban kevés példa akadt.
Legalábbis a stadionban, mert a meccsek után azért komoly verekedések is kialakultak, miként gyakran a rendőrök is gumibottal verték a fradistákat a Verseny utcában.
Szerencsére mégsem a „matek”, hanem a futball és a hangulat határozta meg ezeket a derbiket, a lelátói derűért pedig a legendás fruttiárus, Kalap – becsületes nevén, Zöllei János – is sokat tett. Zöllei Jánost jól ismertem, hiszen édesapám gyerekkori barátja volt, együtt nőttek fel Törökőrön, így aztán nápolyiból, fruttiból általában dupla adag jutott nekem a lelátón. Még most is fülemben cseng, ahogy rekedtes hangján Kalap a tömött szektorok felé fordulva felteszi a kérdést: „Ki a jobb?”. Erre aztán mindenki hovatartozástól függően a saját csapata nevét kiabálta, ám a közkedvelt árus mindig így reagált: „A Fradi nápolyi, te töltött majom…” Soha, senki nem sértődött meg ezen, az FTC riválisainak drukkerei is széles mosollyal vették tudomásul az elfogultságot, no meg sok idő sem maradt a poénra, mert legtöbbször parádés mérkőzéseket láthatott a publikum.
Továbbá a korszakra jellemző elem, hogy nagyon sok ember vitte magával Sokol rádiót a Népstadionba, mivel a klasszikus körkapcsolásnak kultúrája volt és mindenki kíváncsian, elmélyülten hallgatta a többi eredmény alakulását. Aki akár a pályán, akár a tribünön részese lehetett ezeknek a kettős rangadóknak, máig nem feledi, hiszen remek meccseken, parádés hangulat uralkodott, jóllehet a futópálya miatt meglehetően messze volt a lelátó, mégis zengett, zúgott az aréna a szenvedélyes szurkolástól. Arra is élénken emlékszem, hogy bár cirka ötszáz méterre laktunk a Népstadiontól, hazafelé is benéztünk a Katicába és a Tücsökbe, hátha ott vannak a haverok. Ott voltak.
Dupla derbik a résztvevők szemével
Persze, nem csak nekem maradandó élmény a kettősrangadó, hanem több tízezer szurkolónak és sok-sok futballistának is, ezért megkerestem a résztvevő patinás klubokból egy-egy legendás játékost, akik szintén örömmel elevenítették fel az akkori eseményeket.
Elsőként Garaba Imre, a Budapesti Honvéd 82- szeres válogatott védője, aki a kipestiekkel négy bajnoki címet, egy honi kupagyőzelmet ünnepelhetett, beszélt az egykori derbikről és azok hangulatáról:
Sződligeten gyerekként a Fradi és Varga Zoli nagy hódolójaként jártam a zöldek meccseire, majd a kettős rangadókra is – kezdte a Vadásznak is becézett 63 éves Garaba Imre. Soha nem feledem, felségemmel és barátaimmal szakadó esőben a kakasülőről néztünk egy Fradi-Újpest derbit, s mondtam is az asszonynak, de jó lenne ezeken játékosként részt venni. S mit ád az ég, a következő szezonban már részem is lehetett ebben a Honvéd futballistájaként, s hogy a sors még nagyobb rendező legyen, a bemutatkozásom éppen a Fradi ellen jött el, bónuszként meg Nyilasi Tibit kellett fognom. Innentől 1987-ig nagyon sok emlékezetes meccseken vehettem részt a kettő rangadókon.
Élénken emlékszem arra például, hogy már három nullára vezettünk a Vasas ellen, még három-kettőnél sem izgultunk, amikor viszont egyenlítettek, azt már kínosnak éreztük, aztán örültünk, hogy az utolsó percben Várady Béla szabadrúgása után a kapufán csattant a labda, így legalább megúsztuk vereség nélkül, plusz háromról. Nagyszerű csatárokat őriztem ezeken a meccseken, a Fradiból Nyíl (Nyilasi Tibor – a szerk.) mellett Szokolai Lacit és Szabadi Lacit, az Újpestből Kesét (Törőcsik András – a szerk.), míg a Vasasból Izsó Ignácot és Kiss Lacit, ők mind klasszisok voltak, az összes rivális közül mégis a lilák csatárát, Fazekas Lacit tartottam a legtechnikásabb futballistának.
Hatalmas élményt jelentett a derbik előtt sok-sok szurkoló és a szobrok közt melegíteni, a nagyszerű hangulat pedig mindenkit magával ragadott, nem is igazán értem, miért szűnt meg ez a népszerű esemény. A pazar meccsek és feledhetetlen atmoszféra után már csak hab volt a tortán, amikor a szomszédos Stadion Szálló sörözőjében mind a négy csapat játékosai együtt elemezték ki a történteket. Most is jó volt kicsit emlékezni ezekre a dupla derbikre, igazi hungarikumnak számítottak.
A 72 éves Tóth András, az Újpesti Dózsa hajdani kilencszeres bajnok, háromszoros kupagyőztes balösszekötője, aki 17-szer szerepelt a válogatottban, a lilák színeiben 280 mérkőzésen 67 gólt jegyzett, megkeresésünkre ugyancsak boldogan idézte fel a kettős rangadókat.
Nagyszerű ötlet, jó kezdeményezés volt, hiszen korábban tízezer, a kettős rangadókon viszont hetvenezer néző előtt játszhattunk – mondta a lilák szűkebb berkeiben Keszegnek becézett Tóth András. Eleve kuriózum és bizsergető érzés volt több ezer szurkoló előtt a szobrok közt melegíteni, a Fradi-Újpest rangadókon meg egyenesen frenetikus hangulat uralkodott, még most is libabőrös leszek, ha felidézem. Csodálatos társakkal és riválisok ellen futballozhattam, például amíg én egyet léptem, addig a Honvéd klasszisa, Kocsis Lajos nyolcat, s csak bottal üthettük a nyomát.
A kispestiek ellen én legtöbbször Pál Józsi, Paróczai Sanyi, a Vasasból Komjáti Bandi, Török Peti, míg a Fradiból Martos Győző, Vépi Peti és Szántó Gabi ellen játszottam, a pályán komoly csatákat vívtunk, ám a lefújást követően a legnagyobb barátságban idéztük fel az eseményeket. Heccelés mindig volt, veszekedés és balhé sosem. Csodás pillanatokat adott mindenkinek a kettős rangadó, még a sajtóterasznak is különleges hangulata volt, az első két sor csak a négy csapat játékosainak lett fenntartva, s csak mögötte ülhettek az újságírók. Feledhetetlen élmény ez nekünk, aki nem élte át, nem tudja mit veszített.
Izsó Ignác a Vasassal 1977-ben bajnokságot, 1985-ben kupát nyert, a válogatottban ötször szerepelt, a kettős rangadóról pedig még most is elragadóan beszélt.
A futballszurkolóknak ezek a kettős meccsek olyanok voltak, mint a vidéken az éjféli mise – kezdte a 65 éves Izsó. Ha egész évben nem is járt templomba, Szenteste megtette, így volt ezzel a szurkoló is, ki nem hagyta volna ezeket a dupla derbiket. Ráadásul ezekből fél évente három is akadt. Eleinte csak a Fradi játszott a Népstadionban, aztán a többiek is ott akartak futballozni és ez jó ötletnek bizonyult. A kettős rangadók megszervezése és megrendezése a magyar labdarúgás értékei közé tartozik. Nem beszélve arról, hogy abban az időben három világbajnokságra is (1978, 1982, 1986 – a szerk.) is kijutott a válogatott.
A dupla meccsek szinte kivétel nélkül nyílt játékot, kiegyensúlyozott eredményeket hozott, persze, akadnak kivételek, ilyen a Dózsa nyolc hármas győzelme a Fradi ellen, majd a zöldek hét egyes sikere a lilák ellen. Általában sok gól és remek hangulat jellemezte ezeket a derbiket. Én például elég jól cseleztem, sok kemény védő ellen játszottam, mégsem kellett durvaságtól, vagy sérüléstől félnem. Az Újpest ellen például a kőkemény Tóth Józsi ellen játszottam gyakran, mivel Sarlós Bandi inkább a jól fejelő Kovács Pistát fogta, a Honvéd ellen a válogatott Garaba Imi, míg a Fradi elleni rangadókon Bálint Laci és Rab Tibi jutott nekem, s csak ismételhetem, mindig sportszerű keretek közt küzdöttünk egymással. Feledhetetlen években lehetett részünk, amiben a kettős rangadók dominanciája elvitathatatlan.
Takács László kétszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes a Ferencvárossal, a zöldek mezében 280 mérkőzésen 16 gólt szerzett, évek óta a gyulai Grosics Akadémia utánpótlásedzője. Ő is boldogan mesélt a kettős rangadókról.
Ezeket a meccseket nem lehet elfelejteni – mondta a 66 éves Tanárnak becézett Takács László. Legalább ötezer néző előtt melegítettünk a szobrok közt és mivel mindig a második meccset játszottuk, ilyenkor tetőfokára hágott a hangulat. A Dózsa elleni derbik jelentették nekünk és szurkolóinknak is a legtöbbet, bennem azonban egy Vasas elleni fellépés is markánsan megmaradt. Az angyalföldiek három kettőre vezettek, ám a hajrában a gólommal egyenlítettünk, majd az utolsó percben Nyilasi Tibi a győztes gólt is megszerezte, amit eufórikus ünneplés követett.
Varázslatos meccsek, pompás hangulat jellemezte ezeket a dupla fellépéseket, no meg olyan kivételes képességű klasszisok ellen játszottunk, mint az újpesti Bene Feri, vagy a kispesti Kocsis Lajos. Az élet ajándéka, hogy közel másfél évtizedet Fradi mezben futballozhattam és részt vehettem a kettős rangadókon. Sajnálom, hogy a jövőben nem lesz hasonló esemény, mert ez valóban életre szóló élményt jelentett szurkolónak, játékosnak, játékvezetőnek, újságírónak egyaránt.
