Az ikrekről valahogy mindig is az a kép élt a köztudatban, hogy biztos van közöttük valami láthatatlan, misztikus kötelék, amelyet szinte szuperképességként is lehet értelmezni, ha akarjuk, de mindenképpen olyan adottságként, amellyel csakis ők rendelkeznek. Ott van például a közös babanyelv, amelyről már több, ikres szülőt is hallottam beszámolni, vagy azok a városi legendák, amelyek szerint az ikrek közül az egyikük mindig megérzi, ha a másik bajban van, vagy kapar a torka – akármilyen messze is legyenek egymástól.
Persze azt, hogy az ikrek miként viszonyulnak egymáshoz és a világhoz, főként az alapvető személyiségük határozza meg, és az, hogy milyen környezetben szocializálódtak. Meg hát lássuk be, ők is csak egyszerű emberek, nem mesebeli lények, így a köztük lévő összhang és hasonlóság főként a genetikájukban, nem pedig valami megmagyarázhatatlan, földöntúli erőben keresendő. Nekem sosem született ikertestvérem (tartok tőle, hogy már nem is fog), úgyhogy tapasztalat híján nemigen tudok beszámolni kirívó, ikres élményekről, de majd megteszik helyettem azok a filmek, amelyek kifejezetten témába vágnak.
Az egyik nagy kedvencem az ikres merítésből David Chronenberg 1988-as Egy test, két lélek című filmje, amely az ikertestvérek közötti romboló, patologikus kapcsolatot tárja föl Jeremy Irons fantasztikus játékán keresztül. A történet Beverly és Elliot Mantle-ről szól, akik mindketten sikeres nőgyógyászati karriert futottak be, és nemcsak testvéri, hanem szakmai szempontból is kifejezetten szoros viszonyban állnak egymással. A problémák akkor kezdődnek, amikor egyikük beleszeret az egyik páciensébe, ezzel ugyanis az addig szinte egy emberként működő testvéri kötelékük komolyan veszélybe kerül, ami pedig súlyos (tényleg súlyos) következményeket rejt magában. A film egy pszichothriller, amely baromi jól ábrázolja azt, milyen nehéz lehet saját egyéniséget kialakítani azután, amikor valaki a vele addig szinte szimbiózisban élő másik felét önállósodni látja. Depresszió, fájdalom, útkeresés – és a kérdés, hogy a közös identitás megszűnése után van-e remény egy önálló életre, vagy ez a létezésük teljes felbomlásához vezet.
Ennek a filmnek a tökéletes ellentéte a Nancy Meyers-rendezte Apád-anyád idejöjjön című családi vígjáték, amelyet nem illene kihagyni ebből a felsorolásból, akkor sem, ha más filmek kicsit nagyobb értéket képviselnek ebben a témában. Persze, ilyen jókedvű gondtalanságra is szükség van, úgyhogy ha érdekli egy modern (bár ez a film is már 26 éves, tejóisten) feldolgozása a Két Lottinak, akkor nem is kell tovább keresgélnie. Szóval a sztori nem meglepő módon két kislányról, Hallie-ről és Annie-ről (Lindsay Lohan) szól, akik egy iskolai tábor alatt találkoznak, majd ráeszmélnek, hogy ugyan tök máshogy hordják a hajukat, ők bizony kétségtelenül testvérek. És innen már nem nehéz kitalálni a történetet: a táborból mindketten már a másik szülőjükhöz térnek haza, és megpróbálják összehozni a családot. A film cuki és kedves, és ha ez nem győzi meg, akkor keressen hibákat a jelenetekben, amikor két Lindsay Lohan beszélget egymással.
És akkor most evezzünk igencsak más vizekre, miközben még mindig az ikreknél maradunk: nemrégiben készült egy film Tin és Tina címmel (a Netflixen megtekinthető), amely egy kifejezetten idegesítő, vallásos spanyol horror Ruben Stein rendezésében. Adott egy friss házaspár, Lola és Adolfo (Milena Smit és Jaime Lorente), akik az asszony vetélése után kénytelenek szembesülni a ténnyel, hogy valószínűleg sosem születhet saját gyerekük. És mit tesznek ezután? Természetesen azt, amit mindenki tenne: ellátogatnak egy rendkívül szigorú vallási nevelési elveket valló árvaházba, ahonnan örökbe fogadnak egy nyolc év körüli albínó ikerpárt, akik már első látásra is iszonyú hátborzongatónak tűnnek – főként a koruktól idegen, természetellenes viselkedésük miatt.
De ez még nem tántorítja el az újdonsült szülőket attól, hogy megpróbáljanak egy családdá válni, ahogy eleinte az is csak kis bizonytalanságokat szül, hogy Tin és Tina egyre ijesztőbb és furább dolgokat kezd el művelni a vallás jegyében, pláne azután, hogy Lola váratlanul mégis teherbe esik. Ezeknek az apró furcsaságoknak része az állatkínzás, a baba életének veszélyeztetése, és hasonlók, úgyhogy teljesen normális reakció a szülők részéről, hogy továbbra is ragaszkodnak a társaságukhoz, elvégre mi baj lehet abból, ha az ember két ismeretlen, bigott vallásos, ki tudja honnan jött és mit örökölt gyerekkel éli le az életét? Az anya szeme aztán szerencsére szép lassan kezd kinyílni (mondjuk tényleg elég lassan), ugyanakkor a férje részéről semmilyen támogatásra vagy megértésre nem számíthat, és ettől lesz a film annyira nyomasztó és idegőrlő, hogy szinte fáj végignézni. Mégis érdemes, ugyanis a Tin és Tina nagyon jól illusztrálja egy rosszul működő család dinamikáját, amelyben minden feladat egyetlen felnőttre hárul, és teszi mindezt két nagyonpara gyerek szoros szövetségén keresztül, akiknek a kapcsolata egyszerre félelmetes, zavaró és manipulatív.
Mondanám, hogy folytassuk egy könnyedebb filmmel, de inkább nem, a Jó éjt, anyu! című osztrák pszichothriller ugyanis kimaradhatatlan ebből a felsorolásból. A filmből, amelyet Veronika Franz és Severin Fiala rendezett, egy kilencéves ikerpár kisfiút ismerhetünk meg, akik egy eldugott, vidéki házban élnek anyjukkal, aki egy fájdalmas plasztikai műtétet próbál kiheverni. Noha próbálja diszkréten kezelni a gyógyulását, és nem ráhozni a frászt a gyerekeire, ők mégis elég nyugtalanok attól, hogy látják anyjuk felpuffadt, bekötözött arcát, ez a nyugtalanság pedig szép lassan erős gyanakvásba csap át. A gondolat, hogy a kötés alatt talán mégsem az anyjuk van, az amúgy is összetartó ikrek kapcsolatát először még erősebbé teszi, ahogy azonban haladunk a film végkifejlete felé, úgy tűnik, hogy egyre inkább eltávolítja őket egymástól, ami brutális módon próbára teszi a kapcsolatukat. A filmben az ikerlét különleges dinamikája egyfajta sötét metaforává válik az identitás, a valóság és a képzelet határvonalainak elmosódásáról. Innentől pedig nem mondunk semmit, meg kell nézni, pláne, ha szereti a csavaros végű filmeket.
De mi van akkor, ha valaki csak mélyen vágyik arra, hogy iker legyen? Vagy hogy egy másik ember életét élje? Ebben az esetben meg kell említenünk az Egyedülálló nő megosztaná című filmet is, amely a fentiekhez hasonlóan szintén foglalkozik az identitás, a szimbiotikus kapcsolatok és a személyiség összemosódásának témáival, és ugyan nem kifejezetten ikrek történetét meséli el, viszont az egyik fő motívuma a karakterek között fokozatosan egyre szorosabbá váló kapcsolat, amely hasonlít a pszichológiai szempontból elemezhető ikerlét dinamikájához. A történet középpontjában Allie Jones (Bridget Fonda) áll, egy sikeres, fiatal nő, aki épp szakít a vőlegényével, és hogy ne maradjon egyedül, felad egy hirdetést, amelyben társbérlőt keres maga mellé. A hirdetésre Hedy Carlson (Jennifer Jason Leigh) jelentkezik, akivel látszólag tökéletesen kijönnek, olyannyira, hogy egy idő után Allie-nek úgy tetszik, mintha újra megtalálta volna az egyensúlyt az életében. Ám ahogy a kapcsolatuk szorosabbá válik, Hedy viselkedése egyre furcsább lesz, és úgy tűnik, kifejezetten egészségtelen módon, szinte már mániákusan hasonlítani akar Allie-re: kezdi átvenni a stílusát, a frizuráját, majd életének egyéb aspektusait is. És ez a kapcsolat így már kevésbé tűnik idillinek, mint amilyennek indult. Ha érdekli, hova fut ki végül, tekintse meg kedden 21:55-kor a FILM4-en.
