Amikor Mary Elizabeth Mastrantonio megkapta Marian szerepét az 1991-es Robin Hood, a tolvajok fejedelme című filmben Kevin Costner mellett, először nem annak örült, hogy egy tuti kasszasikerben fog játszani (a film a második legtöbb bevételt hozta abban az évben a Terminátor 2 – Az ítélet napja után), hanem annak, hogy minden este hazamehet forgatás után. A filmet (amelyet nálunk szerda este 8 órától tekinthet meg a FILM4-en) ugyanis Angliában forgatták, és a színésznő épp akkoriban vett lakást a férjével Londonban – nem mellesleg a film főgonoszának, Alan Rickmannek lett a szomszédja, aki a premieren azzal poénkodott, hogy szeretne kölcsönkérni tőle egy doboz tejet. Mastrantoniónak gyorsan kellett döntenie, amikor felajánlották neki a szerepet, pár napja volt csak rá azután, hogy az eredetileg kiválasztott Robin Wright visszamondta, miután kiderült, hogy gyereket vár Sean Penntől. „Amikor megkaptam a forgatókönyvet, nevettem […], és arra gondoltam, hogy Robin Hood? Ne már! Két nappal később Kevin Costner már a lábaim előtt térdelt” – nyilatkozta a most 65 éves színésznő akkoriban.
Mary Elizabeth Mastrantonio egy chicagói külvárosban született 1958. november 17-én. Anyja, Mary Dominica Pagone és édesapja, Frank A. Mastrantonio mindketten olasz származásúak voltak, utóbbi első generációs amerikai, aki rendkívül büszke volt olasz gyökereire. Bronzöntödét vezetett, a családban a kemény munka, a családi értékek és az egyszerűség volt az irányadó. Mastrantonio hét lánytestvér közül az ötödik volt, saját bevallása szerint két beszédes testvére között a csendes, aki aztán – viszonylag hamar – mégis kilépett saját, introvertált világából, és a művészetek felé fordult. „Oak Parkban nőttem fel, ahol a középiskolában virágzott a diákszínházi élet. Egyszer láttam a nővéremet egy darabban ott, amikor még kicsi voltam, talán 7 éves lehettem” – emlékezett vissza erre és arra az időszakra, amikor már maga is ebben a közegben mozgott. „Csodálatos lehetőségeket kaptunk; három színházunk volt, és a legkiválóbb tanárok tanítottak minket. Sokat tanultunk. Akár tisztában voltunk vele, hogy tanulunk, akár nem, elsajátítottunk egy technikát – megtanultunk tanulni. Szóval a magokat már korán elvetették”. Az iskolában játszott többek között az Oklahoma! című darabban, ahol nem mellesleg együtt szerepelt Helene Alexopoulosszal, aki később a New York City Ballet híres táncosa lett.
Mastrantonio később operaénekesnek tanult az Illinois-i Egyetemen, Champagne-Urbanában, nyaranta pedig a nashville-i Opryland vidámparkban dolgozott énekesnőként és táncosként, hogy finanszírozni tudja a tanulmányait. Két év után mégis otthagyta az iskolát, hogy színházi-zenés darabokban szerepelhessen. New Yorkban beugrósként megkapta Maria szerepét a West Side Story Broadway-újjáélesztésében a Minskoff Színházban, majd onnantól nem volt megállás. Játszott a Copperfieldben, az Oh, Brotherben és élete első, kizárólag szöveges darabjában, az Amadeus-ban. Ott már érezte, hogy nemcsak az éneklés vagy a zenés darabok azok, amelyek megmozgatják, hanem a színtiszta színészet is, ahol, ahogy ő fogalmaz, nem lehet mindig az éneklés mögé bújni. „Hirtelen rájöttem, hogy ezt akarom csinálni. Nem tudtam, hogyan, csak azt tudtam, hogy a színészet jó érzéssel tölt el.”
Filmezni A komédia királyában kezdett el, miután Martin Scorsese felfigyelt rá, bár abban még csak egy rövidke statisztaszerepet kapott (még a stáblistán sem szerepelt), a következő azonban máris hatalmas robbanás lett, és el is hozta az áttörést a színésznő karrierjében. 25 éves volt, amikor megkapta Gina, a drogbárót alakító Al Pacino húgának szerepét Brian De Palma A sebhelyesarcú című filmjében, majd három évvel később Scorsesének ismét eszébe jutott, és megbízta Carmen szerepével A pénz színe című filmdrámában. Ebben Paul Newmannel és Tom Cruise-zal játszott együtt, ami olyan jól sikerült, hogy megkapta érte élete első Oscar- és Golden Globe-jelölését legjobb női mellékszereplő kategóriában (érdekesség: ő a leghosszabb nevű színésznő, akit valaha Oscarra jelöltek, váó!). Ezután egyik sikeres film jött a másik után: az Élet-halál tánc című thriller például vagy a Szorul a hurok (itt szerettek egymásba a rendezővel, Pat O’Connorral, akivel később két fiuk született) és A mélység titka Ed Harrisszel.
Utóbbi híresen nehéz szerep volt, a színésznő majdnem ott is hagyta az egészet forgatás közben. Az egyik jelenet szerint ugyanis azt kellett eljátszania, hogy megfulladt, és az élettelen testét férje (Ed Harris) húzta ki a vízből. Mastrantonio csuromvizes volt, és miközben majdnem megfagyott, egy fémrácson kellett feküdnie. Az inge elszakadt, a melle kilátszott, Harrisnek pedig meg kellett ráznia, és beleordítani az arcába, hogy éledjen már föl, de a hitelesség kedvéért többször fel is kellett pofoznia (amire a színésznő természetesen nem reagálhatott, mivel hivatalosan nem igazán volt életben). Két-három felvételt még ki lehetne így bírni, a híresen tökéletességre törekvő James Cameron azonban ragaszkodott hozzá, hogy újra és újra felvegyék a jelenetet (egyes vélemények szerint akár nyolc órán át is képes volt kínozni a színészeit). Amikor azonban kiderült, hogy a kamerából elfogyott a film, és a rendező még akkor sem szólt, hogy álljanak le, Mastrantonio felpattant, és közölte, hogy „nem vagyunk állatok!”, és elviharzott, mondván, kiszáll a filmből, ha még egyszer le kell forgatnia ezt a jelenetet. A színésznő később megtagadta a film népszerűsítését, nem vett részt interjúkban sem, sőt, megfogadta, hogy többet nem fog együtt dolgozni Cameronnal. „A mélység titka sok minden volt, de szórakoztató semmiképp” – nyilatkozta egyszer egy interjúban. A munka „hosszú, unalmas és veszélyes volt” – mondta, és olyan megterhelő, hogy a négy hónapos forgatás után artroszkópos térdműtétre volt szüksége.
Ezután még három nagyjátékfilmben játszott: 1991-ben a Személyes ügyben, 2000-ben a Viharzónában, és 1991-ben a már emlegetett Robin Hood, a tolvajok fejedelmében, amelyet érdekes módon csak papíron értékel nagy jelentőségű alkotásnak a karrierje szempontjából, távolabbról nézve azonban egészen más véleménnyel van róla. Úgy véli, hogy mivel Hollywoodot alapvetően férfiak irányítják, és a legtöbb forgatókönyvet is férfiak írják, illetve férfiak rendezik és gyártják a filmeket, ezért a női szerepek gyakran sablonosak és felületesek, mert a férfi alkotók hajlamosak a női karaktereket a saját szűrőjükön keresztül nézni. A férfiak számára ezért az egyik legfontosabb tulajdonság a „sebezhetőség”, és ezt keresik a női karakterekben még akkor is, ha szerepük szerint erős, független nőket kellene alakítaniuk (mint amilyen Marian a Robin Hoodban). Ez, a férfiak nézőpontja alapján megítélt sebezhetőség márpedig, véli, lekicsinyli a női karakterek valódi összetettségét. Manapság persze egy fokkal talán jobb a helyzet ezen a téren, mint a kilencvenes évek elején volt (gondoljunk Margot Robbie-ra például, aki saját produkciós céget alapított), ugyanakkor még mindig megállja a helyét ez a gondolat, és várhatóan egy darabig így is marad.
A színésznő a 2000-es évek eleje óta főként televíziós sorozatokban (Nyomtalanul, Esküdt ellenségek, Grimm, Túszdráma, Csúcshatás, A megtorló, Rejtjelek) és színpadon játszik (2003-ban Tony-díjra is jelölték). Érdekes belegondolni, hogy Mastrantonio többségében sikeres alkotásokban játszott, ezek mégsem hozták el számára az önálló hírnevet, és az interjúi során is inkább csak azt kérdezték meg tőle, hogy milyen volt együtt játszani Paul Newmannel, Kevin Kline-nal vagy Al Pacinóval.
Ennek ellenére még mindig hálás azokért a szerepekért, amelyeket kapott, és a filmezéssel kapcsolatban is csak egyetlen problémát említ: „nagyon lehet unni, és az ember úgy érzi, elveszíti önmaga darabjait. Felkelsz, hajat mosol, dolgozol egész nap, majd lemosod a sminkedet, lefekszel, aztán ismét hajmosással kezdesz.” Mastrantonio tehát sosem tartozott igazán Hollywood élvonalába, aminek egészen prózai oka van: noha mindig is szerette a szakmáját, jó is volt benne, sikereket ért el, és elismerték, ugyanakkor a családját és a civil életét mindig előtérbe helyezte. „Utálom, amikor az emberek azt mondják, hogy oké, most pokol az egész, de a film jól fog teljesíteni. Én nem a bevételi mutatókat nézem. Ez az életem, érted? És minden egyes nap számít.”
Robin Hood, a tolvajok fejedelme: szeptember 11., 20:00, FILM4.
