Úgy volt, hogy a Mellékhatások lesz Steven Soderbergh utolsó filmje, több benne szereplő színésznek is állította, hogy ez így lesz – na most ez nem volt igaz, bár előre talán maga a rendező sem tudhatta. Mindenesetre a 2013-as film megjelenése óta minden évben jegyzett valamit rendezőként, akár filmet, akár sorozatot, és akkor a produceri és egyéb hozzájárulását a filmművészethez ne is feszegessük.
Szóval ne azért nézzék meg a Mellékhatásokat, mert ez az utolsó Soderbergh-rendezés, hanem azért, mert egy elég érdekes film. A történet főszereplői egy házaspár, Emily (Rooney Mara) és Martin (Channing Tatum). A történetükbe körülbelül akkor kapcsolódunk be, amikor a férfi a börtönből szabadul, ahol négy évet kényszerült eltölteni mindenféle pénzügyi stiklik miatt. Martin bizakodó, hiszen hamarosan az egyik rabtársa is szabadulni fog, és ő majd segít lecsapni egy tuti lehetőségre Dubajban, amitől a sorsuk jobbra fordul – felesége azonban nincs feldobva ettől a kilátástól, meg igazából semmitől sem. Depressziós.
Emily állapota végül is annyira lehanyatlik, hogy öngyilkosságot kísérel meg, emiatt megsérül, de életben marad. A kórházban egy Jonathan Banks nevű pszichiáternek (Jude Law) jut a feladat, hogy felmérje az állapotát, és Emily vonakodva, de belemegy, hogy tartósan a páciense legyen. Többféle gyógyszert kipróbálnak, míg végül Banks elszánja magát, hogy egy kísérleti gyógyszert, az Ablixát próbálja ki a nő kezelése során. És az új varázsszer hatásosnak bizonyul, Emily képes mind a munkában, mind a magánéletében újra jelen lenni, már nem okoznak neki problémát a feladatok, amelyek egészen idáig leküzdhetetlen akadálynak tűntek. Éppen csak elkezd néha alvajárni, ami végül is inkább csak egy kis kellemetlenség – egészen addig a napig, amikor jóval több lesz annál. (És közben feltűnik még a színen Catherine Zeta-Jones is.)
Na most a sztori itt kezd engem egy szépen elkészített leveles tésztára emlékeztetni, ugyanis – spoilerveszély nélkül – minden fontosabb történetelemhez elég sokszor visszatérünk, és ahogy egymás után fejtjük le róla a rétegeket, elég sok időnek el kell telnie ahhoz, hogy lássuk, mi is a töltelék. (Nézzék meg január 26-án 18:45-kor, a TV4-en!)
Rooney Mara színészi játéka szerencsére az elejétől a végéig gondoskodik arról, hogy feszülten izgalmas legyen a történet, mindennek ismeretében érdekes információ, hogy eredetileg úgy volt, nem is ő lesz a női főszereplő. Lindsay Lohant szerették volna felkérni a feladatra, de akkoriban Lohan minden volt, csak nem szalonképes; ki-be járt az elvonóról, ahol egyébként a káros szerek széles palettáját vonta el magától. A második jelölt Blake Lively volt, de a produkciós cég azt mondta, hogy kösz, de akkor nem. Végül felszabadult a hely Mara naptárában, így lett ő a befutó.
Jude Law-nak is érdekes élmény volt ez a forgatás, egyrészt, mert olyan figurát alakíthatott, akiről még ő maga, a forgatókönyv olvasása közben sem tudta eldönteni, hogy akkor most drukkolunk neki, vagy nem a jó oldalon áll. A másik kihívást az jelentette, hogy meglepő mértékben adhatta önmagát a filmben – nem, nem azért, mert egy tépelődő pszichiáter volna, hanem mert egy családos férfit játszik, művi akcentus vagy fontos kellék, például paróka nélkül.
