„Neeem.” „A Pokolba.” „Olasz katasztrófa.” „Hatalmas csalódás.”
Csak néhány olasz újság címlapja az elmúlt napokból. Nem véletlenül. Az Európa-bajnokság címvédője nem lesz ott az idei világbajnokságon. Az idein sem. Ráadásul az Azzurri tagadhatatlanul nem egy világverő csapat ellen esett ki a pótselejtezőből, hanem a keretértéket nézve tizedannyira sem értékes Észak-Macedónia ellen. Rossz selejtezős rendszer? Visszatérő olasz betegség? Megtáltosodó macedónok? Minek köszönhető, hogy a tavaly még a Wembleyben Európa csúcsára érő válogatott nem jut a világ legjobb 32 csapata közé?
Összességében negyedjére fordul elő, hogy Olaszország nincs ott egy foci vb-n. Az 1930-as és az 1958-as torna már rég a múlté, de az, hogy két egymást követő próbálkozásuk se sikerüljön, még sohasem fordult elő. 2017 (ez a selejtező éve, 2018 a vb-é) és 2022 között azonban már érdemes párhuzamokat vonni.
Mindkétszer a pótselejtező jelentette a végállomást, 2017-ben Svédország, idén Észak-Macedónia. Nem lebecsülve egyik együttest sem, – hiszen egy világbajnokság kapujába eljutni nem kis siker – de semmilyen jel nem utalt arra, hogy a négyszeres világbajnok számára ezek megoldhatatlan feladatok legyenek. Persze, egyszer minden megtörténhet – gondoltuk mostanáig. Az olaszok biztosan tanultak az öt évvel ezelőtti kudarcból, idén legfeljebb a kétfordulós kvalifikáció második meccse, a portugálok elleni jelenthetett volna nekik kihívást. Az elmúlt években ráadásul jelentős változások is történtek válogatottjuk körül: szövetségi kapitánynak érkezett Roberto Mancini, aki megváltoztatta a klasszikus, defenzív olasz játékfelfogást, és egy sokkal látványosabban, eredményesebben játszó csapatot rakott össze. Hibátlan mérleggel nyerték meg az Eb-selejtezőket, és titkos esélyesként készültek a kontinenstornára. A nyári Eb alatt a Mancini-csapat nagy népszerűségre tett szert, a ki nem jutó-, vagy a menet közben kieső országok szurkolói óriási százalékban nekik szorítottak. A támogatásnak meglett az eredménye, 53 évvel első sikere után Olaszország ismét Európa-bajnok lett. A 2017-es, svédek elleni pótselejtező, ami után a válogatottsági csúcstartó kapuslegenda, Gianluigi Buffon a sírással küszködve nyilatkozott, egycsapásra feledésbe merült.
Az olasz veretlenségi sorozat ráadásul 34 meccse tartott, senki nem hitte volna, hogy problémát jelenthet a világbajnoki kijutás.
Az első intő jel a Nemzetek Ligája őszi négyes döntőjében jött, amikor rögtön az első meccsen kiestek a spanyolok ellen, megszakítva ezzel az akkor már 37 mérkőzés óta tartó veretlenséget. Erre még legyintettünk, végül is a spanyol válogatott mindig is a világelitbe tartozott, a Nemzetek Ligája pedig alig több, mint barátságos meccsek sorozata. Egy hónappal később viszont a vb-selejtezőcsoport második helyén végeztek Svájc mögött, a pótselejtező első meccsére Észak-Macedóniát, továbbjutás esetére a Portugália-Törökország találkozó győztesét kapták. A márciusi meccsek kimenetele ismert, Olaszország közel harminc próbálkozásából mindössze ötször találta el a kaput, gólt nem szerzett, a macedónok két említésre való helyzetükből egyszer, a 92. percben betaláltak és 1-0-ás sikerüknek köszönhetően ők készülhetnek a portugálok ellen.
Ha valaki nincs tisztában a futball szokásaival, biztos nem érti, hogy nem juthat ki egy kontinensbajnok a világbajnokságra. Gondoljunk csak a kézilabdára, a vízilabdára vagy egyéb sportágakra, ahol az Eb nemcsak első helyezettje, de sok esetben a többi érmes is automatikusan vb-résztvevő lesz. Adódik a kérdés: eljött a reformok ideje a labdarúgásban, értelme lett növelni az alanyi jogon indulók számát? Egyik oldalról nézve: nem, nincs. A foci varázsát éppen az adja, hogy bármi megtörténhet, a lesajnált válogatottak bármikor meglephetik a klasszisokat tömörítő, százmilliós értékű játékosok nemzeteit. Miért ne legyen minél több lehetőség a meglepetésekre?
A túloldal álláspontját vizsgálva, nem is rossz a felvetés. Az aktuális Európa-bajnok, de említhetjük például az Ázsia- vagy az Afrika-kupa győztesét, biztosan képvisel olyan játékerőt, amivel emelik egy világbajnokság színvonalát, izgalmasabbá teszik a mérkőzéseket. Mégis az a konklúzió, hogy ha egy csapat, nyerjen bármit is a közelmúltban, nem képes egy nála szerényebb keretű csapatot megverni egy vb-selejtezőben, nem érdemel kijutást.
De hogy fordult ekkorát a világ a híres Azzurrival?
Első körben célszerű megnézni az olasz játékoskeretet, utánpótlást, klubokat, hogy hol is van a helyük a válogatott hierarchiában. A jelenlegi játékosállomány mellett szól, hogy egytől-egyig minőségi, az öt topliga egyikében, főleg a Serie A-ban szereplő neveket találunk benne. A legnagyobb sztár egyértelműen a Paris-Saint Germain kapusa, Gianluigi Donnarumma, aki posztján mind képességei, mind eddigi rövid karrierje alapján a világ egyik legjobbjának számít. Nevelőegyesületének, az AC Milannak a kezdőjéből 16 éves korától kirobbanthatatlan volt, a tavaly nyári Eb után igazolt Párizsba, hogy Neymar, Kylian Mbappé vagy éppen Lionel Messi csapattársa legyen.
Rajta kívül találunk még két nagy veteránt, Giorgio Chiellinit és Leo Bonuccit, a szintén PSG-s Marco Verrattit, a tavaly Bajnokok Ligája-győztes Jorginhot, illetve Európa szinten elismert tehetségeket, mint, a középpályás Nicolὸ Barellat és Sandro Tonalit vagy a támadó Federico Chiesat és Nicolὸ Zaniolot. Itt viszont meg kell állnunk, pontosabban nincs hová folytatni a sort.
Ez a lista, még ha szubjektív szemmel is lett összeállítva, körülbelül eddig tart. Ők azok, akiket posztjukon a világ legjobbjai közé sorolnak, vagy megvan bennük a lehetőség, hogy a jövőben az elitbe tartozzanak. Eb-címvédőhöz mérve nem túl hosszú a lista. Ha megnézzük az angol, a német vagy a francia válogatottat, posztonként fel tudunk sorolni ennyi nevet. Újabb probléma, hogy míg az angoloknál ott van például Harry Kane és Raheem Sterling, a németeknél Timo Werner és Thomas Müller, a franciáknál pedig Mbappé és Karim Benzema, az olaszoknál nincs olyan csatár vagy támadó, aki folyamatosan és megbízhatóan szállítaná a gólokat, gólpasszokat. Antonio Cassano, korábbi olasz válogatott futballista már a nyertes Európa-bajnokság után elmondta:
Óriási problémák voltak a támadósorban, és elképesztő, hogy úgy lettünk Európa-bajnokok, hogy nincs csatárunk. Ez ténymegállapítás.
A problémák tehát már a helyi berkekben is feltűntek, de tényleg ilyen súlyosak a gondok? Csatárposzton legtöbbször Ciro Immobile volt az első számú választás. A Lazio rutinos játékosa kétszer volt a Serie A-, egyszer pedig az Európa Liga aranycipőse, 2016 óta, amióta jelenlegi csapatát erősíti leggyengébb szezonjában 15, legerősebb szezonjában 37 gólt szerzett. Ezek a mutatók ígéretesek, viszont a 42 válogatott tétmeccsén szerzett 13 gólja mutatja, nem képes hátán vinni a csapatot, ráadásul Európa- és világbajnoki mérkőzéseken csak kétszer volt eredményes. Helyettese, Andrea Belotti a bajnokságban rosszabb, a válogatottban minimálisan jobb hatékonysággal szállítja a gólokat, de ő a mostani idény nagy részében sérüléssel bajlódik, és az sem véletlen, hogy többnyire Immobile kap bizalmat. Ritkábban, de szerepet kap ezen a poszton Lorenzo Insigne is, azonban a 163 cm-es magassága jól jelzi, nem egy tipikus középcsatár, ahogy a két Federico, Bernardeschi és Chiesa is a szélen érzi magát igazán otthonosan. A támadóknál uralkodó krízishelyzetet jól mutatja, még az örök fenegyerek és balhékirály, Mario Balotelli is meghívót kapott a válogatott januári összetartására, de a nagy visszatérés egyelőre csak edzéseken jött össze az Adana Demirspor játékosának.
Mi a helyzet az utánpótlással? Látni-e az új Buffonokat, az új Del Pierokat?
Az utánpótlás világversenyekről jelen pillanatban nehéz pontos képet adni, hisz a Covid-járvány miatt tavaly és tavalyelőtt is elmaradt a legtöbb fiataloknak kiírt torna. Legutoljára a 2019-es eb-k és vb-k voltak megtartva, illetve tavaly a részben Magyarországon rendezett U21-es Európa-bajnokság. Ezek közül egyiken sem születtek ordító olasz sikerek, legjobb eredményük egy U17-es eb-ezüst és egy U21-es negyedik hely két évvel ezelőttről – a már említett Federico Chiesa fémjelezte korosztályból. Nem úgy tűnik, mintha ebből kinőhetne egy olasz aranygeneráció.
Itt jövünk rá, mennyire fontos a szövetségi kapitány személye, aki ismeri játékosai képességeit, pontosan tisztában van vele, ki mennyit tud, és a lehetőségekhez mérten képes a legsikeresebb csapatot pályára küldeni. Mancini egy lesajnált, önbizalmát vesztett olasz válogatottat vezetett Eb-címig, kihozva a keretből a maximumot. Nyolc hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy állása veszélybe kerüljön. A pótselejtezős kudarc után az olasz média és számtalan futballszerető találgatja, ki lehet az utódja. Leggyakrabban az aranylabdás Fabio Cannavaro nevét emlegetik, aki tagja volt annak az utolsó olasz nemzeti csapatnak, mely egy világbajnokság kieséses szakaszában játszhatott. Hab a tortán, meg is nyerte, 2006-ban. Edzői karrierjét eddig a Közel-, és a Távol-Keleten építgette, Kínának köszönhetően már válogatottat is vezetett. A szintén világbajnok Andrea Pirlóról is egyre többet hallani, mint lehetséges utód, bár az ő edzői múltja idáig se nem túl hosszú, se nem túl sikeres, közel egy évig ült a Juventus kispadján. A hírek szerint a harmadik jelölt a Serie A-listavezető AC Milan mestere, Stefano Pioli, aki az említettek közül kétségkívül a legtapasztaltabb.
Egyelőre azonban még Roberto Mancini a kapitány. Tény, ha valaki, akkor az az edző, aki egy történelmi mélység után hazáját visszavezeti a csúcsra, 53 év után Európa-bajnokságot, 15 év után trófeát nyer válogatottjának, megérdemel még egy esélyt. Az Olasz labdarúgó-szövetség elnöke, Gabriele Gravina is ezt a gondolatmenetet erősítette meg, és elmondta, reméli Mancini velük marad a továbbiakban. Sok idejük nincs gondolkodni, hisz júniusban kezdődik a harmadik Nemzetek Ligája csoportköre, Olaszország pedig az A-divízióban szerepel, ahol Németország és Anglia mellett Magyarország is csoportellenfele.
