Terry Gilliam, aki korábban megfogadta, hogy sosem dolgozik Hollywoodban, mégis beadta a derekát, amikor kezébe került Richard LaGravenese első, önálló ötlete alapján írt forgatókönyve. A Münchausen báró kalandjai után a rendező eleve kiégettnek érezte magát, és úgy gondolta, vagy felhagy az egész filmes szakmával, vagy maximum csak egy kisebb, intimebb projektbe lenne hajlandó beszállni. A halászkirály legendája (vasárnap, 20:40, TV4) azonban megfogta – noha nem egy szobában játszódott, ahogy eredetileg elképzelte, mégis mély karakterdrámát ígért, amely tökéletesen illett az általa preferált emberi léptékű történetekhez. LaGravenese forgatókönyvét végül Lynda Obst és Debra Hill producerpáros karolta fel, és ugyanők kérték fel Gilliamet a rendezésre.
A film történetének gyökerei Robert Johnson pszichológiai értelmezésű Szent Grál-elemzéséhez vezetnek vissza, eszerint a forgatókönyv két fő karaktere, Jack és Parry váltakozva testesítik meg a sebzett királyt és a megmentő bolondot. Jack egy önimádó rádiós, akinek szavai egy tragédiát idéznek elő, míg Parry egy hajléktalan férfi, aki szeretett felesége brutális halálának hatására saját, képzeletbeli világába menekült. A két férfi találkozása és egymásra utaltsága a történet szívét képezi: egyikük bűntudattal küzd, a másik feldolgozhatatlan gyásszal – és egyikük sem képes egyedül meggyógyítani önmagát.
A film szimbolikája mélyen emberi: Parry gyásza olyan mély, hogy csak egy párhuzamos valóságon keresztül képes értelmezni a veszteségét. Jack megpróbál segíteni neki, de csak saját elképzelései szerint, például azzal, hogy megpróbálja összehozni egy nővel, aki iránt Parry vonzalmat érez – miközben nem érti, hogy a férfinak az egyetlen, amire igazán szüksége lenne, az bizony nem a szerelem, hanem az őszinte, önzetlen kapcsolódás. Gilliam rendezése a köztük lévő kettős dinamikára épül: arra, hogy egyikük sem pusztán megmentő vagy áldozat, hanem kölcsönösen formálják egymást – egy olyan kapcsolatban, ahol az elfogadás és a másik belső világának tisztelete lehet a gyógyulás egyetlen kulcsa.
A produkció során Gilliam nagy tisztelettel kezelte LaGravenese munkáját, de visszacsábította a furább elemeket, amelyeket az író korábban elhagyott. Az egyik legismertebb jelenetet – a New York-i Grand Central pályaudvaron táncoló tömeget – Gilliam saját ötlete alapján valósította meg, több mint négyszáz statisztával, mindössze néhány éjszaka alatt. A szereplőválasztás tudatos döntések eredménye volt: Robin Williams Parryként elképesztő érzelmi mélységekbe merült (minden jelenetet újra akart venni, hogy még intenzívebben megélhesse a karakter tébolyát és szenvedését), míg Jeff Bridges a kiégett Jack szerepében tökéletes ellenpontot alkotott mellette.
A halászkirály legendája nem kínál leegyszerűsített válaszokat a traumák feldolgozására – de nem is ez a célja. Inkább egy szimbolikus térképet rajzol, amely segíthet megérteni, hogyan válhat az emberi fájdalom, veszteség és szétesés kapcsolódáson, empátián és közös gyógyuláson keresztül együttérzéssé és új kezdetek lehetőségévé. És ha ezek alapján egyetlen szóval kellene jellemezni ezt a filmet, az talán nem is lehetne más, mint a remény. Szóval ne feledje: A halászkirály legendája vasárnap este 20:40-kor megtekinthető a TV4-en.
