Általában kétféle ember van: aki úgy gondolja, hogy a légiutas-kísérők munkájánál nincs varázslatosabb és különlegesebb szakma a világon, mások meg csak egyszerű légipincérként tekintenek rájuk, akiknek nincs más dolguk, mint kólát felszolgálni, és oxigénmaszkkal a kezükben hadonászni egyet felszállás előtt. A valóság viszont valahol a kettő között van, ami persze csak akkor derülhet ki, ha kicsit betekintünk a kulisszák mögé, és hús-vér stewardessek tapasztalataira hagyatkozunk. Erre a legjobb platform a Reddit és különböző interjúk, amelyekben az utaskísérők saját maguk rántják le a leplet túlmisztifikált (vagy éppen semennyire sem tisztelt) szakmájukról. Ezekből szemezgettünk mi is, tartson velünk, és készüljön fel a Szinglilét a fellegek felett című filmre, amely egy légiutas-kísérő szerelmi életét tárja fel, nálunk pedig vasárnap este 8 órától láthatja a STORY4-en. (Cikkünk képei is onnan származnak!)
A légiutas-kísérők tehát a fentiektől eltérően szeretnek inkább repülésbiztonsági szakemberként tekinteni magukra, aminek az az alapja, hogy iszonyú sokat kell tanulniuk (körülbelül 160 órát töltenek különböző képzéseken), majd jó pár írásbeli és gyakorlati vizsgát kell tenniük ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessenek dolgozni a szakmában. (A legtöbb légitársaságnál egyébként rendszeresen, évente vagy negyedévente frissíteniük kell a tudásukat, amelyről számot is kell adniuk.) Minden stewardessnek tisztában kell lennie a repülőgép működésének alapjaival, a vészhelyzetben használt felszerelések használatával, és kívül-belül ismerniük kell az adott gépet, amellyel járnak. Emellett elsősegélynyújtásra is ki vannak képezve, tudják, hogyan kezeljenek biztonságosan egészségügyi vészhelyzeteket, képesek az újraélesztésre, felismerik a hipoxia korai jeleit, el tudnak látni kisebb sérüléseket, de kiszagolják az embercsempészeket is (mármint nem az orrukkal, hanem tudják, mire kell figyelni). És ami persze alap, hogy minimum egy nyelvet ismerniük kell a sajátjukon kívül, előny, ha többön is képesek megszólalni.
„A jelenlegi a harmadik légitársaságom. Nekem a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy mindegyiknél más géptípust repültem, és azok teljesen különböznek” – írja egy magyar stewardess a redditen. Azt mondja, ilyenkor szinte teljesen el kell felejtenie a korábban tanultakat, hogy ne keverje össze az új információkkal. „Az elsősegély sosem volt a kedvencem (nem bírom a vér látványát), pedig minden évben meg kell ismételnünk, és olyan szempontból talán az a legkönnyebb, hogy egy infarktus minden gépen ugyanaz, majdnem ugyanolyan tünetekkel, ugyanúgy kell kezelni” – írja, majd hozzáteszi, hogy a kihívás inkább abban rejlik, hogy minden vizsgán minimum 90 százalékos szintet kell teljesíteni ahhoz, hogy pozitív elbírálást kapjon. „Egy 100 kérdéses tesztnél elfárad az ember, mire a végére ér. A kurzus több hét, intenzív tanulás, nincs leállás, közben rengeteg vizsga van (két hét alatt nyolc volt)”. Annak ellenére, hogy azt mondja, a legtöbb esetben szinte biztosan találnak egy orvost az utasok között, aki segít abban, hogy mit csináljanak, nekik mindig abból kell kiindulniuk, hogy nem lesz. Ő maga már többször találkozott epilepsziás rohammal, ájulással, hányással, fülvérzéssel vagy alkoholmérgezéssel a gépen – utóbbi miatt a repülőt általában eltérítik az eredeti útvonalától vagy a célállomástól, és egy alternatív repülőtérre irányítják. „Bemondjuk, hogy orvost vagy egészségügyi végzettségű személyt keresünk – de mire erre a pontra eljutunk, a pilóták már keresik a kitérő reptereket.”
Aki ezeket a kötelező akadályokat sikeresen veszi, még mindig járhat úgy, hogy köszöni szépen, inkább elmegy birkapásztornak egy görög szigetre, csak ezt ne kelljen tovább csinálnia. A stewardess-szakma ugyanis nem való mindenkinek: vannak, akik lubickolnak benne, mások hamar kiégnek és elfáradnak. A munkaidő például rendszertelen (a fapadosoknál kevésbé, mint a többinél), sokszor iszonyú korán kell kelni, máskor pedig illik lefeküdni este 7-kor, ha másnap nem szeretne zombi lenni az illető. Az, hogy ünnepnapokon dolgoznak, teljesen természetes, és ugyan nem mindenki vállalja be az éjszakai repülést (sőt, néhány légitársaságnál nincs is ilyen opció), azért tudjuk, hogy sokan mégis, és ennek megvannak a maga árnyoldalai. Persze van pihenőidő (a hatóságok által előírt FTL – Flight Time Limitations – nagyon szigorúan megszabja, mennyit repülhetnek és mennyit kötelező pihenniük) és szabadnapok is, a szerződés egészen pontosan meghatározza, hogy mikor és mennyi (külön hétvége nincs, de ha valaki mondjuk 4 napot repül egyhuzamban, kaphat ugyanennyi szabadnapot utána), azért előfordul, hogy a késések vagy járattörlések miatt borul az egész terv. Utóbbi esetben például, ha nem a bázison alszanak, akkor szállodába mennek, azonban ezekre is kötelező előírások vonatkoznak: többek között nem lehet összenyíló szobájuk, kötelező a belülről zárható ajtó, a légkondicionáló vagy a fényt és hőt kizáró blackout-függöny.
A Business Insider cikke szerint sok légitársaság úgynevezett crash padeket (pihenőlakhelyeket) ajánl a stewardesseknek, ha gáz van a felszállással, vagy csak átmenetileg meg kell húzniuk magukat valahol, mivelhogy a legtöbben nem szívesen fizetnének állandó lakbért olyan szállásért, ahol alig időznek. Ryen Williams légiutas-kísérő azt mondja a lapnak, hogy ezeket a crash padeket úgy kell elképzelni, mint egy repülőtérhez közeli kollégiumi szobát (sokszor hotelszobát alakítanak át ilyenné, és emeletes ágyakkal rendezik be), ahol a légiutas-kísérők a kollégáikkal osztozhatnak a bérleti díjon. Ugyanakkor egy másik stewardess az Insidernek elmondta, hogy havonta 350 dollárt (kb. 125 ezer forintot) fizetett azért, hogy tizenegy éjszakát tölthessen a New York-i crash padjében, szóval még így is tud fájdalmas lenni egy kényszertartózkodás.
Na jó, de a kellemetlenségek mellett ott a jó része is a szakmának, hogy a légiutas-kísérőknek esélye van bejárni a fél világot, és időzni is olyan helyeken, ahova normális esetben nem biztos, hogy eljutnának. Egyrészt sokkal olcsóbban kapják a repülőjegyet, még akkor sem változik az ár, ha az utolsó pillanatban veszik meg, előfordul, hogy egy ezer eurós jegyhez kétszázért is hozzá tudnak jutni. Így akár úgy is dönthetnek, hogy az egymást követő négy szabadnapjukon elugranak kicsit Ausztráliába vagy Peruba, ami egy átlagos munka (és fizetés) mellett ritkán kivitelezhető luxus. Aki viszont a munkán keresztül szeretne világot látni, jó, ha a hosszú távú, tengerentúli repülést választja, akkor sokszor 4-5 napot is az úti célon tölt (így viszont kevesebbet látja a családját), a rövid távon dolgozók pedig, akik mondjuk olyan fapadoson dolgoznak, ahol nincsenek éjszakázós járatok, a legtöbb idejüket a reptereken töltik – viszont cserébe jobban tudnak tervezni az otthoni életükkel. A legtöbb stewardess egyébként azt mondja, megoldható a magánélet ilyen rendszertelen időbeosztás mellett is, és kicsit sem rosszabb, mintha egy bárban dolgoznának, mások azonban kínlódnak ebben. A fizetések sem kiegyenlítettek, nem lehet általánosan kijelenteni, hogy mennyi az annyi, ráadásul ez sokban függ attól, hogy hol van az illető bázisa. (Egy olcsóbb városban a fizetése nyilván többet ér, mint mondjuk New Yorkban, ahol meg igen keveset). Egyes légitársaságok egyébként csak onnantól számolják a munkaórákat (és azután adják a fizetést), hogy a gép elindult (ilyenkor lehet érezni a légiutas-kísérők részéről némi sürgetést a fedélzeten), de máshol már az is benne van a fizetésben, hogy leültetik az utasokat a helyükre.
Utóbbihoz sokszor türelemre van szükségük, gyakran előfordul, hogy bunkó vagy agresszív utassal találkoznak (őket amúgy a gép indulása előtt le is kell szállítaniuk a gépről). Nem mindegy, hogy viselkednek, ezzel a légitársaságról alkotott képet is erősítik, szóval az egyszerű udvariasságon túl komoly szabályok vonatkoznak erre is. Josephine Remo légiutas-kísérő elmondta a Business Insidernek, hogy amíg a Scandinavia Airlines-nál dolgozott, mindig nagyon odafigyelt a viselkedésére, amíg egyenruhában volt. “Például soha nem innék alkoholt egyenruhában, vagy nem ugrottam be egy bárba, hogy találkozzak a barátaimmal” – mondta. “Számomra ez erősen összefügg az emberek biztonságérzetével a repülőgépen. Senki sem akarja azt látni, hogy a légitársaság alkalmazottai alkoholt isznak szolgálat közben, pláne, hogy azt sem tudják megállapítani, hogy munkából jöttél, vagy oda tartasz.” Remo azt mondja, hogy szerinte a személyzetnek nem lenne szabad bemennie semmilyen boltba a reptéren, ahogy panaszkodnia sem illene egyenruhában, mert akik látják, a légitársasággal azonosítanák a viselkedését.
Alkoholizálniuk mellesleg amúgy sem szabad, az amerikai és a kanadai légitársaságok kifejezetten szigorúan veszik ezt (12 órával a szolgálat előtt már egy csepp alkohol sem lehet a szervezetükben), ráadásul a marihuánafogyasztásra is zéró tolerancia van, ami azt jelenti, hogy nemcsak a munkavállalás kezdetén, hanem szúrópróbaszerűen bármikor kötelezhetik a stewardesseket arra, hogy drogtesztnek vessék alá magukat. És ami a külsejüket illeti: keleti cégeknél előfordul, hogy sminkoktatást tartanak a légiutas-kísérőknek, máshol állítólag olyan komoly elvárások vannak a szépséget illetően, hogy még a combjuk átmérőjének nagyságát is meghatározzák (bár ez inkább városi legendának tűnik). A legtöbb cégnél a minimális smink a kötelező, és hogy tiszta, ápolt legyen a személyzet, és régebben kizáró oknak számított, manapság, ha valaki nem az arcán viselne egy keresztre tekeredő sárkánygyíkot, akkor a tetoválás is megengedett. A hajnak ugyanakkor természetes színűnek kell lennie.
A magasságot is több társaság megszabja: fontos, hogy a stewardessek elérjék a poggyásztartókat, de vannak kisebb gépek, ahol viszont az alacsonyabbak élveznek előnyt. Hilary Clark, a Planet 9 fedélzeti szolgáltatásokért felelős igazgatója, aki több mint egy évtizede légiutas-kísérő, azt mondta az Insidernek, hogy egyes légitársaságok megkövetelik tőlük, hogy magas sarkú cipőt viseljenek beszálláskor. De az egyik trükk, amit a munka során megtanult, az az, hogy ha az ajtó becsukódik, ideje átvenni a lapos sarkút.
És hogy kik azok, akik semmi szín alatt nem lehetnek légiutas-kísérők? Ezzel a szomorú ténnyel távozunk: a színvakok, színtévesztők, akiknek hallás- vagy komoly látásproblémái vannak, az epilepsziások és azok, akiknek gondjai vannak az egyensúlyérzékükkel. Aki átmegy a rostán, ugyanakkor arra is készüljön fel, hogy nem, vagy nagyon szigorított feltételek közt adhat csak vért, és szervdonor sem lehet, illetve amint kiderül valakiről, hogy terhes, az orvos általában azonnal a földre parancsolja.
