A hollywoodi filmek rendőreinél talán nem létezik sztereotipikusabb figura: ők azok, akik látszólag egész nap csak fánkot zabálnak, kávét isznak, és a telemorzsált autójukban várják a további utasításokat, hogy aztán unottan semmi kedvük ne legyen őket teljesíteni. Ez alapján kicsit sem meglepő, hogy a Puerto-Ricó-i zsarukról még náluk is sztereotipikusabb képet festenek ezekben a filmekben.
Míg azonban az évek során a főként fehér amerikai narratívához szokott iparban előbbiek alakították a főszerepeket is (a véres atlétába csomagolt hősöket, a kemény nyomozókat, akik nem ismernek lehetetlent), addig latinó társaik sokáig csak alig észrevehető mellékszereplők lehettek, akiket jórészt kifejezetten előítéletes módon jelenítettek meg. Általában szigorú, karót nyelt figurák voltak, egzotikus humorforrások, vagy csak sima biodíszletek – utóbbiak meg ritkán szoktak mély szerepeket megformálni. Az elmúlt évtizedben azonban úgy tűnik, Hollywood elgondolkodott a helyzet visszásságán, és látszólag elkezdte megérteni a latino karakterek jelentőségét, így szép lassan a Puerto Ricó-i rendőrök ábrázolásába is került némi szín.
Ez több dologban is megnyilvánul: először is a Puerto Ricó-i rendőrök már nemcsak a kötelező, kell egy kisebbségi karakter is a filmekbe elvárását hozzák, hanem egy fokkal tartalmasabb módon saját belső küzdelmeiket és az amerikai társadalomba való beilleszkedésük nehézségeit is érzékeltetik. Karaktereik mélyebb dimenziót kaptak, és már nem csak állnak morcosan vagy szerencsétlenkednek bután, hanem gyakran társadalmi, kulturális és etnikai kérdéseket is feszegetnek vagy testesítenek meg.
Ehhez a fejlődéshez többen is hozzájárultak, Danny Trejo például, aki mindig és minden filmjében hozza a rosszarcú, mexikói figurát, a kemény, olykor érző lelkű marconát, vagy Luis Guzmán, aki mindig megbízhatóan ott van, ha egy szimpatikus latin-amerikai származású férfiembert kell megformálni egy filmben. Utóbbi szinte a Puerto Ricó-i zsaruk archetípusa lett az évek során, ő az, akire ugyan főként latin-amerikai karakterek közhelyeit kiforgató szerepeket osztottak, valójában mégis mindig sikerült megragadnia azok komplexitását.
Guzmán számos karakterének adott különleges ízt azzal, hogy bebizonyította: egy kisebbségként meghatározott szereplő is képes vérbeli amerikai kollégáihoz hasonlóan hősiesen működni, és pontos jellemábrázolással tükrözni azokat a nehézségeket, amelyekkel a rendfenntartók szembesülnek – legyen szó korrupcióról, közösségen belüli bizalomépítésről vagy saját, személyes dilemmáiról. Az Amerikai vérbosszúban például egy Los Angeles-i rendőrt játszott, aki a bűnügyek felderítése közben a bürokrácia és a helyi igazságszolgáltatás útvesztőiben lavírozott. De ott volt a Traffic is, amelyben ő alakította Ray Castro mexikói zsarut, akinek a sorsa a korrupcióval átszőtt bűnüldözés árnyoldalait mutatta be.
Karrierje során kifejezetten emlékezetes alakításokat nyújtott, amelyek nem feltétlenül sablonos jellemvonásokra épültek (vagy ha mégis, ő kreált belőlük egy nemsablonosat), és nem is mindig kellett rendőrnek lennie hozzájuk. A Boogie Nights-ban például egy kifejezetten karizmatikus és szerethető figurát hozott – ő volt Maurice Rodrigez, aki pornósztáraspiráns klubtulajdonosként egyszerre volt vicces és szánalomra méltó, egy olyan ember, aki nagy álmokat dédelget, de valójában esélye sincs elérni azokat. A Hajsza a föld alatt című filmben ugyanakkor egy metródiszpécser szerepében tűnt fel, akinek cselekedetei egy krízishelyzet során válnak jelentőssé, a Mint a kámforban kisstílű bűnözőt alakított, a Carlito útjában pedig Pachangaként egy árulásra hajlamos, mégis sajnálatra méltó mellékszereplőként tűnt fel.
Guzmán tehetsége egyértelműen arról árulkodik, hogy gyakorlatilag bármilyen szerepben képes szimpatikussá és emberközelivé tenni a karaktereit, amelyekhez akkor is hozzáad valami egyedit, ha a forgatókönyv épp nem is kínál túl sok lehetőséget erre. A 68 éves színész kétségtelenül emiatt (és mert ahelyett, hogy belehelyezkedne a sztereotípiákba, inkább a maga előnyére fordítja őket) lehet az egyik legismertebb és legmegbízhatóbb név a latino közösség filmes ábrázolásában. Nem is ódzkodnak olyan nevek mellett szerepeltetni mint Al Pacino, George Clooney, Denzel Washington, John Travolta, Michael Douglas vagy Peter Fonda, ráadásul mindig megbízhatóan kéznél van, ha a rendezők olyan embert keresnek, aki egyszerre hiteles, szerethető, sokoldalú, finom humorral bír és ráadásul még Puerto Ricó-i is – amit azért nem sokan mondhatnak el magukról.
A színészt egyébként legközelebb a Puerto Ricó-i zsaruk Párizsban című filmben láthatja (nem meglepő módon Puerto Ricó-i zsaruként) vasárnap 20 órától a FILM4-en.
