Csütörtöktől jövő keddig a nemzeti válogatottak játsszák a főszerepet Európa futballpályáin és a Network4 platformjain: megkezdődnek a 17. UEFA Európa-bajnokság selejtezői. Immár ez lesz a harmadik olyan kontinenstorna, amelyen 24 csapat vehet részt, vagyis pontosan hatszor annyi, mint amennyi az első öt Eb-n, egészen 1976-ig. Arról megoszlanak a vélemények, hogy ez jó-e vagy sem, az viszont biztos, hogy Magyarország az egyik nagy nyertese a bővítésnek. Vajon ismét tudunk majd élni ezzel a lehetőséggel?
Szovjetunió-Jugoszlávia-Csehszlovákia-Franciaország. Ez volt az első, európai válogatottak számára megrendezett kontinenstorna végeredménye 1960-ban. Az esemény egyik kuriózuma az, hogy a felsorolt országok közül három már nem is létezik, a másik, hogy csak ez a négy együttes vehetett részt az eseményen, amelyet akkoriban (és 1964-ben is) Nemzetek Kupájának hívtak – a torna ötletét megvalósító bizottság egyik tagja pedig Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya volt.
A viadalt 1968-ban átkeresztelték Európa-bajnokságra, de 1976-ig – bár voltak selejtezők – maradt a négycsapatos formula. 1980-tól 1992-ig nyolc, 1996-tól 2012-ig pedig már 16 válogatott lehetett ott a megmérettetésen, de nem volt megállás: az UEFA 2016-tól 24-re növelte a résztvevők számát, és a csúsztatott 2021-es esemény után 2024-ben is ennyien juthatnak el a tornára. A FIFA elképesztő kezdeményezése, a 48 csapatos vb 2026-os bevezetése kapcsán az emberben joggal vetődhet fel, hogy vajon ez a végállomás, vagy esetleg Nyonban már egy 32 résztvevős Európa-bajnokság vízióján gondolkodnak?
Fociszerető baráti körökben, családokban gyakran felmerülő kérdés, hogy jó-e ez a folyamatosan növekvő létszám, így aztán megpróbáltuk számba venni – pro és kontra –, mi szól mellette, illetve ellene, amennyire lehet – szigorúan érzelemmentesen.
Elöljáróban egyvalamiről semmiképp nem szabad megfeledkezni: a 60-as, 70–es, 80-as évekhez képest a geopolitikai helyzet drasztikusan megváltozott Európában. Szovjetunió már nincs, van azonban helyette Oroszország (bár státusza jelenleg a háború miatt felfüggesztve), Ukrajna, Fehéroroszország, Kazahsztán és még legalább féltucatnyi másik utódállam. Ugyanez érvényes Jugoszláviára is: Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Észak-Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Koszovó játékát figyelhetjük, Csehszlovákiából pedig lett Csehország és Szlovákia. Régen ami három országot jelentett, ma kereken húszat.
Emellett az elmúlt néhány évtizedben olyan kis államok is csatlakoztak az Európai Labdarúgó Szövetséghez, mint például a Feröer-szigetek vagy a 2016-os selejtezőktől kezdve Gibraltár, és a 90-es évek óta Izrael is az UEFA tagja, vagyis míg 1960-ban eleve csak 17 együttes állt rajthoz a kvalifikáció során, 2024-ben már 55 induló közül kerülnek majd ki a résztvevők. (Zárójel: a 24-ből egy hely már elkelt, hiszen a németek lesznek a házigazdák, az oroszok pedig nem vehetnek részt a küzdelmekben, így a megfogalmazás úgy pontos: 53-an harcolnak 23 kvótáért).
Hozzá kell tenni, hogy a futball hihetetlen fejlődésen ment keresztül, különösen a legutóbbi három évtizedben, egyre több helyen, egyre komolyabban veszik a sportágat, vagyis jóval kiegyenlítettebb a mezőny, sokkal több versenyképes csapat van, mint annak idején. Ha konkrétan az elitet nézzük, az is jelentősen kibővült, vagyis ha ma is csak négy, esetleg nyolc gárda juthatna el az Eb-re, rengeteg klasszis csapatot és játékost kellene hiányolnunk.
A bővítés tehát véleményem szerint a 16-os mezőnyig elkerülhetetlen volt, a kérdés az, hogy ott nem kellett volna-e megállnia az UEFA-nak. Lássuk, mik az érvek a szűkebb mezőny mellett.
Kétségtelen, hogy a 24 csapatos verzió jó néhány lájtos Eb-csoportot és azokon belül alacsonyabb színvonalú mérkőzéseket is magával hoz. Nagy valószínűséggel tavaly egy észak-macedón–osztrák „derbi” vagy 2016-ban egy albán–román ütközet nem hozta lázba a nemzetközi közösséget, de tegyük a szívünkre a kezünket: a (számunkra) mégoly izgalmas marseille-i magyar–izlandi összecsapás hullámai sem jutottak túl a két érintett országhatáron.
Több tehát az unalmas meccs, melyeken nemigen látunk klasszis futballistákat, és ezek az együttesek nem is vonzanak annyi semleges vagy más országbeli nézőt a képernyők elé. Egy angol, spanyol, olasz, francia vagy német csapatnak világszerte vannak rajongói, a finneknek – nem megbántva őket, persze – nem feltétlenül.
A bővítésellenesek azt is előszeretettel hangoztatják, hogy az Eb presztízse, rangja sokat csorbult az ilyen méretű létszámemeléssel, pedig a labdarúgó Európa-bajnokság a világ egyik legnézettebb sporteseménye. A radikálisabbak szerint az sem lenne ördögtől való, ha visszatérnénk a négy vagy nyolc együttest felvonultató Eb-hez, így szerintük valóban a legjobbak kerülnének a trófea közelébe, és garantáltan csúcsmérkőzéseket láthatnánk.
De nézzük, mi szól a minél több csapatos kontinenstorna mellett. Valljuk meg, ha a jelenlegi létszám akárcsak a korábbi, 16-os formátumra csökkenne, még az európai középmezőny elejéhez tartozó válogatottaknak sem lenne reális esélyük a kvalifikációra, így az mindenképp az olló drasztikus kinyílását jelentené a legnagyobb focinemzetek és a többiek között. Lehet, hogy erre sokan legyintenek, hogy nem érdekli őket, de véleményem szerint a tűz ébren tartásához, vagyis a futball népszerűségének megtartásához, sőt növeléséhez szükség van a lehető legtöbb, de Eb-mércével is elfogadható teljesítményt nyújtó nemzeti együttes kijutására. Itt is létezik egy szélsőséges elképzelés, ami elsőre talán hajmeresztő, de mégis, van benne valamennyi ráció. Ez pedig arról szól, hogy miért ne lehetne ott az Európa-bajnokságon minden érintett ország, vagyis mind az 55 csapat? Gondoljunk bele: nyáron, amikor az emberek mindenfelé vakációznak, iszogatják a koktéljaikat a Francia Riviérán, a Szelidi-tó partján vagy egy albán kávézóban, a saját országuknak szurkolhatnak, ott érezhetik magukat az Eb-n, nem kell megalázó selejtezőkön szenvedniük. Persze a gyengébb képességű gárdák hamar kihullanának, de akkor is érintettek lennének, magukénak éreznék a kontinenstornát. Értelemszerűen így nem lenne kvalifikáció, de egyrészt az Eb-k és vb-k közötti köztes időszakot ki lehetne tölteni egy felturbózott Nemzetek Ligája-sorozattal, másrészt ez az egy-másfél hónap egy hatalmas nagy európai dzsembori lenne, amikor az egész kontinensen minden a fociról szólna. Ennek gazdasági hatásait – tévéből, mezből, chipsből és minden egyébből nagyságrendekkel több fogyna – nem kell ecsetelnünk.
A 24 csapatos Eb tehát sokak számára jelent és jelentett az elmúlt két tornán komoly lehetőséget. Magyarország 1972 után 2016-ban jutott el először a viadalra, sőt öt évvel később is megmutathatta tudását. Vannak, akik fanyalognak, mondván 55 indulóból a legjobb 24-be jutni azért nem olyan hatalmas bravúr, sőt szinte kötelező ilyen körülmények között, főként a magyar fociba az elmúlt bő egy évtizedben öntött nem kis mennyiségű pénz figyelembe vételével. Én úgy gondolom, hogy valahol a kettő között van az igazság. Még ilyen feltételek mellett sem várhatjuk el egyértelműen a kvalifikációt, amit egy listával szeretnék alátámasztani. A következő csapatok nem tudtak (többek között) kijutni a 2016-os és/vagy a 2021-es – tehát a két 24 résztvevős – Eb-re: Hollandia, Norvégia, Dánia, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Írország, Szlovénia, Görögország, Románia (rendezőként), Skócia…Ugye, nem olyan rossz névsor? Valamennyi együttesben találunk topligás játékosokat, és bármelyik csapat elleni győzelem jó – néhány csapat ellen nagyon jó – eredménynek mondható még a jelenkori, a 90-es, 2000-es évekhez képest sokkal előrébb tartó magyar válogatottól is.
Eljutott viszont az Eb-re ebben az időszakban a mieink mellett például Észak-Macedónia, Albánia, Finnország vagy éppen Észak-Írország, és ez még akkor is figyelemre méltó, ha némelyikük a „régi rendszerben” is kvalifikált volna az eredményeivel (az északírek példának okáért csoportelsők lettek hét éve a selejtezőben). A lényeg a lehetőségben rejlik, vagyis ha nem is mindenki, de a legtöbb csapat számára ott a sansz, hogy kijusson az Európa-bajnokságra, ha más nem, a Nemzetek Ligáján és a pótvizsgákon keresztül (lásd Marco Rossi gárdáját 2021-ben).
A személyes érzelmek mellett nem tehetjük meg, hogy ne vegyünk tudomást az üzleti érdekekről. A 24 csapat egyértelműen nagyobb biznisz az UEFA-nak, magasabbak lesznek a televíziós jogdíjak, hiszen egy olyan ország tévétársaságától, amely érdekelt az Eb-n, több pénzt lehet elkérni. A nézettség is jóval magasabb lesz, mert több lesz az érintett nemzet, Európa legnagyobb részében lehet majd szurkolni a kedvenceknek, kevésbé kell a semleges drukkerekre (is) számítani. Nem elhanyagolható tényező, hogy egy Eb- vagy vb-részvétel nemzetgazdasági szempontból, az induló országok számára is jövedelmező (lásd az előbb említett fogyasztóikedv-növekedést), vagyis jól jár vele adott esetben a magyar, a finn, az észak-macedón és a többi állam is.
Akárhogy is, ma este újabb fejezet indul az Európa-bajnokságok történetében, kereken egy éven át zajlanak majd a selejtezők, és a meccsdömpingben a Network4 sportcsatornái is igyekeznek kalauzolni a focikedvelőket, minden egyes hivatalos játéknapon rajta leszünk az eseményeken. Mindenkinek jó szurkolást, a létszám-problematikára pedig majd visszatérünk 2024-ben, egy reménybeli sikeres magyar szereplés után.
