A hetvenes években a honi futballstadionokban szinte hetente froclizták Várady Bélát, a Vasas válogatott balszélsőjét, hogy cigányzenekarral húzatta magának a zenét a Balatonban. Csak évtizedek múlva derült ki, hogy nem Várady, hanem Tiber László és Hajdú Lajos voltak a bohém történet főszereplői. Az 54 évvel ez előtti nem mindennapi, nagy visszhangot kiváltó és következményekkel is járó esetre Tiber László, a Videoton és a Siófok hajdani remek csatára manapság is élénken emlékszik.
Tiber László 1969-ben a székesfehérvári MÁV Előrétől Szentendrére vonult be katonának, nem sokkal később aztán már a Budapesti Honvédban futballozott. Ekkor, azaz sorkatonaként került vidám állapotba a fiatal játékos a Balaton északi partján, a magyar futballfolklór feledhetetlen történetéről pedig ezt mondta:
„1970 nyarán két honvédos csapattársammal, a két kapussal, Bicskei Bercivel és a Hippi becenévre hallgató Hajdú Lajossal mentünk le a Balatonra, élveztük a napsütést, a szabadságot, idővel aztán betértünk a Hullám étterembe és itt kezdődött a baj – kezdte Tiber. – Egy idő után Hippivel kettesben maradtunk, mivel Bicskei Berci, akkori menyasszonyával, későbbi feleségével, Anival más programot választottak, mi viszont megkóstoltuk a hegy levét, ami felettébb ízlett mindkettőnknek. Hiányzott azonban a társaság, ezért megkérdeztük a helyi zenekart és Laci pincért, hogy felszolgálnának és muzsikálnának-e nekünk a Balaton vízében, amire igent mondtak. Persze, ehhez megfelelő motivációnak bizonyult a fejenként beigért ötszáz-ötszáz forint, ami nagyon csinos összeg volt akkor, hiszen édesanyám havi nyolcszáz forintért dolgozott a székesfehérvári Ikarusban. Emlékszem, a kánikulában zsúfolva volt a strand, az emberek boldogan ették a hekket, a lángost, a kukoricát, amire jól csúszott a csapolt kőbányai, majd amikor megjelent a közkedvelt felszolgáló a hosszúnyakú olaszrizlinggel a tálcán, háta mögött a zenekarral, síri csend lett. Mi ketten, Hippivel a fecskénkben laza mozdulatokkal besétáltunk a vízbe, a két hegedűs és a nagybőgős a hangszerével követett minket, akárcsak felöltözve, kikeményített gallérral Laci pincér, aki – miközben mi nyakig ültünk a Balatonban –, a tálcát maga tartva így szólt hozzánk: »Excellenciás uraim, tölthetek?« Mivel három poharat hozott, ő is velünk emelt, közben a zenekar játszott nekünk, ráadásul több nótát is, ez által kétszeres gázsit is kaptak, az emberek nem hittek a szemüknek, szó szerint megállt az élet a strandon. A történet viszont sajnos itt nem állt meg, noha, senkit nem bántottunk vele, a derűs esetnek a későbbiekben komoly következményei lettek…”
És hogy mi? Tiber ezt is megosztotta velünk:
„A révfülöpi zenés strandolás után a Honvédnál nem is a második, hanem a harmadik csapathoz száműztek, jóllehet az elsőcsapatnál olyanokkal készültem, mint Tichy Lajos, Kocsis Lajos, Kozma Mihály, Komora Imre, és bizony nagy reményekkel érkeztem Kispestre, komolyan számoltak velem. A Honvéd akkori edzője, Preiner Kálmán ugyanakkor merev volt, nem adott javítási lehetőséget, hanem kilökött a keretből – sőt, mivel addig nem kellett bejárnom a laktanyába sem, onnantól minden este jelentkeznem kellett a Tüzér utcai bázison, onnan buszoztam katonaruhában az edzésekre is. A harmadik számú csapat edzésére. A Tüzér utcai laktanya parancsnoka megértőnek bizonyult, jelezte, a bohémság jellemző a fiatalokra, igaz, fegyvert azért még véletlenül sem adna a kezembe. Balszerencsénkre a muzsikálást követően néhány nappal Hoffer Józsefet, az akkori szövetségi kapitányt, aki Révfülöpön nyaralt, a Hullám étteremben azzal fogadták, milyen jól megy a futballistáknak, ezek után nem lepődtünk meg, hogy a Honvédnál is gyorsan híre ment a sztorinak. Öt hónapig dekkoltam a laktanyában, 1971 februárjában kerültem vissza anyaegyesületembe, a MÁV Előrébe, innen igazoltam a Videotonhoz, ahol csodás éveket töltöttem, ahogyan később Siófokon is. Soha nem tudjuk meg mire vittem volna, ha nincs ez a vidám történetünk Hippivel, arra viszont tisztán emlékszem, amikor Szepesi György, a közismert rádióriporter, későbbi MLSZ-elnök kijelentette, nekem nem kétszer, hanem ötvenkétszer kellett volna válogatottnak lennem.”
Tiber László augusztus végén ünnepelte 75. születésnapját, és ha teheti, a Videoton minden hazai mérkőzésein ott szurkol a Sóstói Stadionban, ahol jókat nosztalgiáznak az egykori csapattársakkal – gyakran ez a sztori is szóba kerül.
