A környezetváltozás nem mindig tesz jót a léleknek, és ez kiváltképp igaz, ha egy nyugodt, londoni irodából hirtelen egy afgán háborús övezetbe keveredik az ember. A néma szemtanú című sorozat 16. évadának utolsó két részében (első felvonás: ma este 10 óra, GALAXY4) patológusaink márpedig ilyen helyzetbe kényszerülnek, miután Dalton professzor egy régi ígéretét beváltva ki akarja deríteni, hogy egy, a háború sújtotta övezetben talált holttest, aki feltehetően egy ismerős őrmester öccse, miért és kinek a keze által lelhette halálát öt évvel ezelőtt.
Afganisztán azonban több szempontból sem éppen az a helyszín, ahol annyira könnyű lenne ezekre a kérdésekre válaszokat találni, tekintve, hogy az országban minden lépést politikai érdekek, katonai szövetségek és helyi feszültségek hálója sző át – és racionálisan nézve egy katona halálának körülményeit keresni egy aktív háborús övezetben már önmagában is majdnem irreális, sőt, kifejezetten naiv vállalkozásnak tűnhet.
A csapat mindenesetre megpróbálkozik a lehetetlennel, viszont már az odaút is egy igazi katasztrófa: az útzárak, az aknák, a katonák kemény viselkedése és az érzés, hogy talán sosem jutnak ki innen élve, nem könnyítik meg a dolgukat, ráadásul elég hamar nyilvánvalóvá válik számukra az is, hogy valójában saját magukon és egymáson kívül senkiben sem bízhatnak. Talán még azokban sem, akiknek a kezébe az életüket adták.
Egy ilyen feszült helyzetben mindenkiből kijön a valódi énje, és ez alól a csapat tagjai sem kivételek: a halál közelsége és azok a morális dilemmák, amelyekkel kénytelenek szembenézni, olyan döntésekre kényszerítik őket, amelyeket a profizmus helyett az ösztöneik, a hitük vagy a kétségbeesésük vezérel. Amikor az előző részben Nikki szerelembe esett, azt gondolhattuk, már mindent láttunk belőle, és nem érhetnek meglepetések, most azonban, itt, Afganisztánban, szétvert orvosi eszközök között és egy tálib támadás, majd egy újabb haláleset után a patológusnő személyisége még árnyaltabban rajzolódik ki, mint eddig bármikor.
A korábban higgadt és professzionális doktornő ugyanis most érzelmileg sokkal intenzívebben reagál a körülötte történő eseményekre: az igazságtalanság, az embertelenség és a háborús helyzet brutális valósága felébreszti benne a szenvedélyes, érzékeny nőt, aki nem hajlandó szó nélkül elmenni a szeme előtt zajló kegyetlenségek mellett még akkor sem, ha ez olykor a helyi erőviszonyokkal való szembeszegülést jelenti.
Leo Dalton és Jack Hodgson azonban próbálnak minél pragmatikusabban gondolkodni, és hamar felismerik, hogy ebben a világban kizárólag megfigyelők lehetnek, és nem alakíthatják az eseményeket saját kedvük szerint. Bár a lelkiismeretük nyilván tiltakozik – főleg a professzoré, Jack inkább marad a szokásos vérprofi üzemmódban -, tudják, hogy ha nem akarnak mindent, köztük az életüket is kockára tenni, muszáj kizárólag a feladatukra koncentrálniuk.
Leo karaktere egyébként ebben a duplaepizódban különösen fontos szerepet kap, ő ugyanis nemcsak a helyi viszonyok miatt vívódik legbelül, hanem azért is, mert miközben ismét szembesül saját veszteségeivel (felesége és lánya halálának emlékével), felsejlik a lehetősége annak is, hogy talán újra rátalálhat a boldogság. Dalton mélyen hisz abban, hogy az életet nem a hatalomvágy vagy a bosszú, hanem a mély szeretet kellene, hogy vezesse, és bár abszurd és meglepő, talán épp ezen a helyen, ebben az embert próbáló közegben talál valakire, aki társa lehet ebben a gondolatban. Csakhogy egy baj van: ahogy az az epizódban többször is elhangzik, itt, Afganisztánban, sajnos minden megtörténhet. És nem a jó értelemben.
