„Mindig is azt gondoltam, hogy Az ártatlanság kora pompás film lehetne, ha egy okos és művelt ember csinálná meg!” – írta Edith Wharton sógornőjének, Minnie Jonesnak 1926-ban, hat évvel azután, hogy megjelent azonos című, Pulitzer-díjas regénye. Mivel 1924-ben már készült belőle egy némafilm-változat, joggal feltételezhetjük, hogy az írónő azt nem találta különösebben pompásnak, ráadásul az első hangos, 1934-es verziót is csúnyán lehúzták a kritikusok, a New York Times pldául „érzelmileg petyhüdtként” értékelte. Ugyan kellett várni még pár évet, de az 1993-as változatra már Wharton sem valószínű, hogy húzta volna a száját, ahogy senki más sem tette: a Martin Scorsese rendezésében készült adaptációt a mai napig is úgy emlegetik, hogy a rendező legfinomabb, vizuális és érzelmi szempontból is legjelentősebb alkotása.
És valóban: Scorsese adaptációja lenyűgözően gazdag, elegánsan kidolgozott és mélyen emberi film – szóval véletlenül sem mondhatnánk rá, hogy „érzelmileg petyhüdt”. Az 1870-es évek New Yorkjában játszódik, a felső tízezer társasági játszmái, szigorú szabályai és jól leplezett képmutatása között. A történet egyfajta illemtragédia, amiben a címmel ellentétben véletlenül sem az ártatlanság uralkodik, hanem sokkal inkább a kimondatlan, leplezett bűntudat. A középpontban Newland Archer, a jóképű, gazdag ügyvéd áll, aki épp házasságra készül a kifogástalan neveltetésű, ugyanakkor erősen irányítható, egyúttal igen unalmas May Wellanddel. A családok szemében tökéletes párnak bizonyulnak ők ketten, és valóban: a kapcsolatban nincs semmi kockázat – viszont legalább szenvedély sem.
Ebbe az előre megírt élethelyzetbe sétál vagy inkább vonul bele az egzotikus szépségű Ellen Olenska grófnő, Michelle Pfeiffer alakításában: különc, erős, az ösztöneivel és a szabályokkal vállaltan szembemenő nő, aki egy kegyetlen lengyel gróffal kötött tönkrement házassága után tért vissza Amerikába. Talán Európában is voltak kétes ügyei, de New York elitje végül kénytelen elfogadni őt, részben azért, mert előkelő amerikai családból származik, részben pedig mert egy aljas külföldi férfi áldozatává vált.
Newland Archer ügyvédként és családi barátként is kapcsolatba kerül a nővel, és hamarosan egy titkos, vágytól izzó szerelem alakul ki kettejük között. És bár a férfinak hivatalosan az lenne a dolga, hogy lebeszélje Ellent a válásról – hogy mentse a család hírnevét és elkerüljenek egy súlyos társadalmi botrányt –, végül ő maga az, aki komoly erkölcsi és érzelmi döntéshelyzetbe kerül: szakítson-e May-jel, vagy válassza a konvenciókat a mindent elsöprő szerelem helyett? Newland dilemmája végig árnyékként kíséri a történetet: valóban erkölcsi tartás lenne, hogy nem szökik el Ellennel, vagy csak gyáva belenyugvás? Végül azonban, mielőtt magától is eldönthetné a kérdést, May bedob egy olyan bombát, ami végleg lezárja a lehetőségét annak, hogy ez a kapcsolat valóban kiteljesedhessen.
Scorsese értelmezésében ez a szerelem nem csupán a vágy és a kötelesség konfliktusáról szól, hanem arról is, hogyan formálja a vágyat maga a társadalmi közeg. Azok a szigorú szabályok, amelyek elnyomták Newlandet, egyben meg is teremtették Ellen különös vonzerejét: azt a kívülálló fényt, amely első pillanattól megbabonázta őt. És talán épp az tette a kapcsolatukat ilyen elementárissá, hogy sosem lehetett igazán az övék – így vált minden érintés, pillantás, gesztus tiltottá, és ettől vált mindennél erősebbé. Ez a szerelem viszont nem attól lett tragikus, hogy beteljesületlen maradt, hanem attól, hogy épp a beteljesülés hiánya tette lehetővé, hogy ennyire tiszta és időtlen legyen.
Az ártatlanság kora megtekinthető vasárnap reggel 8 órakor a TV4-en.
