Akkor hát vége, a függöny legördült, már a takarító nénik is tisztába tették a nézőteret. Nekünk ennyi volt.
Egy nagy korszak lezárult, és úgy lett vége, hogy méltán nevezhető Rossi-korszaknak még akkor is, ha közben sem Európa-bajnokságot, sem világbajnokságot nem nyertünk. Sőt, még csak az egyik döntőjébe sem jutottunk be, csak éppen a nemzeti tizenegyünket állították némileg talpra, és tették tényezővé ismét az európai futballszínpadon azok, akik erre szerződtek.
Most, hogy a magyar válogatott elbúcsúzott a kontinensbajnokság további küzdelmeitől, és egyben hivatalossá vált, hogy ebben a pillanatban a 17. legjobb csapat vagyunk Európában, kezdődhet a nálunk ilyenkor jól megszokott plusz egyedik felvonás, amelyet már nem a pályákon, nem a stadionokban, nem hatalmas közönség előtt vívnak a résztvevők, hanem mindenki a maga csataterén, ahol a legerősebbnek, a leginkább támadhatatlannak érzi magát.
Ilyenkor szoktuk a legnagyon hibákat elkövetni.
Ilyenkor szedtük darabokra az 1954-es vb-döntőt elvesztő Aranycsapatunkat, ilyenkor nem volt kegyelem az 1978-ban Argentínából három meccsből három vereséggel hazatérő, Nyilasi-Törőcsik-féle generációnak. 1969-ben, Marseille után Mészöly Kálmánék saját magukat léptették le a színpadról, azt pedig amit a Détári-féle, 1986-os vb-n a szovjetektől egy hatost kapó Mezey-csapattal csináltunk, hóhérmunkának szokták nevezni.
Dramaturgiailag azonban most egy egészen más helyzet állt elő: a Rossi-brigádra nagyon nehéz lesz úgy tüzet okádni akkor, amikor tényszerűen nemzeti örömünnepet okozva estek ki a folytatásból. Sok mindent megéltem már a labdarúgásban, de olyan felhőtlen és egyöntetű boldogságot, mint amilyen Csoboth Kevinnek a skótok hálójába a mérkőzés 100. percében lőtt gólja után kitört, talán még sohasem tapasztaltam.
Igaz, egy remekül megrendezett darab végén csattant ez a káprázatos finálé, amikor a nézők százezrei már telesírták a zsebkendőjüket látván, hogy a szerelmesek mégsem lesznek egymáséi; hogy ismét győz a gonosz; hogy újra minden összeesküdött a kis magyar nép ellen, amely, most mert volna néhány órára legalább nagy lenni, de a gonosz háttérhatalmak minket nem engednek a legnagyobbak közé emelkedni.
Egycsapásra nem számított semmi, amiért amúgy a nép meglehetősen nagy része a futballt és a futballistákat ostorozni szokta. Amikor boldog-boldogtalan az általa teljesen ismeretlen Csoboth Kevin portréját képzelte el a karján, (vagy bármelyik más még ebből a szempontból szabad testfelületén) mint egy újabb cifra tetoválást, nem volt senki, aki a sok „feleslegesen” felépített stadion miatt ostorozta volna azokat, akik ezt a gigantikus fejlesztést támogatták. Egy megveszekedett szó nem hangzott el a futballisták tűrhetetlenül és már közhangulatot rombolóan magas fizetéséről, néma csend uralkodott az állítólag teljesen feleslegesen működő futballakadémiákról, és sorolhatnám napestig az ilyenkor megszokott vádakat.
Ha pontosan ugyanazzal a játékkal, mint amit a skótok ellen nyújtottunk a bíró mondjuk az ellenfelünk szögletének beívelése utáni pillanatban véget vet a küzdelemnek, akkor 0–0-val kiesünk, míg a nálunk nagyságrendekkel gyengébb skótok viszont a maguk két szerzett pontjával még reménykedhettek volna három napig, holott semmivel sem hoztak össze többet, mint mondjuk a vb-bronzérmes Horvátország. Egyetlen gólnak (akár rúgjuk, akár kapjuk) nem volna szabad ilyen meghatározó szerepet játszania egy játékban. Mert ha ennek a játéknak ugyanazt a partiját a mérkőzés befejezése után öt-tíz perces pihenővel újra lejátszanák, akkor tízből nyolcszor biztos, hogy nem ugyanaz az eredmény jönni ki, mint eredetileg.
Sajnos (?) az ilyen kíséretekre sem mód, sem lehetőség nincsen.
Ha Marco Rossi nem cseréli be Csobothot, ha a skótok szöglet után Ádám Martin úgy rúg össze a labdára skót ellenfelével, hogy az csak egy századmásodperccel korábban ér a labdához, amelynek iránya így teljesen mértékben megváltozik, akkor ezekben az órákban már a legfontosabb politikai híreket is kiszorítanák a lapokból, vagy az online felületekről azok az írások, amelyek a magyar futball azonnali átszervezését és rendbetételét követelnék. Így viszont, ahogy történt, nagyon nehéz akár mélyen tisztelegni, akár véres kardot rántani a válogatott németországi napjait értékelendő.
Azt már menet közben megállapítottuk, hogy az igazi, a KO-t jelentő jobbhorog az ellen a Svájc ellen ért bennünket, akiket sokan ma már jobbnak ítélnek meg, mint amilyen a magyar válogatott volt, akár az Eb előtt, akár a történtek után, de arról már régen nem beszél senki, hogy a sorsolást követően őket, miként Skóciát is a feltétlenül legyőzendő ellenfelek sorában emlegettük. Jó, volt, aki egy iksznek is örült volna ellenük.
Ma, amikor látjuk, hogy ez a német csapat már egyáltalán nem olyan, mint amelyik a legutóbbi Eb-n körülbelül úgy örült az ellenünk megszerzett pontjának, ahogyan örülünk mi mostanában Csoboth Kevin góljának, már azt hallom mindenkitől, hogy „azt ugye, pontosan tudtuk, hogy a németek sokkal jobbak, hazai pályán meg egyenesen legyőzhetetlenek”. Ezzel szemben az EB előtt kimondatlanul bár, csak úgy sejtetve mindenki elejtett a mondatában egy-egy megjegyzést arról, hogy „no, de a németek sem verhetetlenek, újabban meg olyan pocsékul futballoznak, hogy azt rossz nézi.”
Ha csak egy kicsit igazságosak és reálisak vagyunk azt is el kell ismerni, hogy a skótok elleni győzelmet a szurkolók kilencvenkilenc százaléka majdhogynem biztosra vette: „A németektől legfeljebb kikapunk, de a svájciakat és a skótokat mindenképpen verni kell! De ha Svájc ellen csak egy döntetlen sikerül, akkor sincs baj, mert a skótok legyőzésével és négy ponttal, mint a négy legjobb harmadik egyike biztos, hogy tovább lehet jutni.”
Na, ebből nem lett semmi.
A svájciaktól az utóbbi évek talán legfájdalmasabb vereségét szenvedtük el (az albánok elleni két zakót tudnám ehhez hasonlítani, még ha azok selejtezők is voltak), a németek elleni meccs megítélésében is erősen tévedünk: nem mi lettünk hirtelen nagyon jók a szörnyű svájci 1–3 után, hanem a németek nyújtották a harmadát annak, mint amivel 5–1-re verték a skótokat. De a 0–2-es vereségnek szinte már örültünk, mert a Svájc elleni futballkatasztrófa után lelkileg bele kellett valamibe kapaszkodnia mindenkinek, hogy ezt az addig kínos Eb-szereplést valahogy el tudja viselni.
A skót meccs dramaturgiájáról már szóltam, de ha arról a mérkőzésről leválasztjuk annak örült véghajráját, akkor az addig látottak, hangsúlyozom, mindkét csapat jóvoltából, nagy eséllyel pályáznának az Eb legrosszabb meccse címre, holott még egy jó adag találkozó hátravan. De mint minden könyvben, minden filmben, talán még a balettban is, az az igazi, ha csodálatos a finálé, és annál szebb befejezést, mint amilyet mi, magyarok ezen az Eb-n produkáltunk, még nem nagyon mutatott be eddig senki. Az egy teljesen más kérdés, hogy a csodafináléval csak azt értük el, hogy mások kezébe adtuk a sorsunkat.
Igaz olyanokéba, akiknél jobbat, erősebbet elsőre nem is választhattunk volna.
Segíthettek volna rajtunk az angolok, de ők momentán olyan gyengék, hogy annak örülnek, ha maguknak segítenek, nemhogy még mások megmentésére is gondoljanak. Kiráncigálhattak volna bennünket a bajból a portugálok, erre mit csináltak: az Európa-bajnokságok történetének legnagyobb szenzációját okozva kikaptak a voltaképpen németországi vakációra érkező Grúziától (ez vícc volt természetesen, de nem akkora, hogy igazán nevetni tudjunk rajta), de egyikünk sem tett értünk semmit, igaz, miért is tettek volna?
Akik manapság az OPTA és a XG kifejezéseket emlegetik, azok a futballszakemberek világelitjéhez sorolják magukat (önmagukban, természetesen), de ha azt mondom nekik, hogy 1962, Chile, Argentína–Magyarország 0:0, akkor azt hiszik, hogy biztos valamilyen csillagászati könyvet olvasnak baskír nyelven. Igaz, hogy akkoriban még nem ebben a lehetetlen (plusz négy „rossz” továbbjutó) rendszerben játszották sem a világ – sem az Európa-bajnokságokat, de akkor is négyes csoportok voltak a vb-n és a csoportmeccsek után az első kettő továbbjutott.
No, most az történt, hogy mi, magyarok az első meccsen 2:1-re megvertük az angolokat, aztán rúgtunk egy hatost a bolgároknak, s az így szerzett négy pontunkkal (akkor még két pontot adtak egy győzelemért) biztos továbbjutók voltunk a csoportunkból. Igen ám, de ott volt még a harmadik kötelező csoportmeccs, ráadásul nem is akármilyen ellenfél, hanem Argentína ellen.
Miután mi egy fotelban ülve is végig játszhattuk volna ezt a meccset, az akkori szövetségi kapitány, az addigi remekül működő kezdőcsapatát (Grosics – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Solymosi, Sipos – Sándor, Rákosi, Albert, Tichy, Fenyvesi dr.) úgy megváltoztatta, hogy az argentinok azt sem tudták, ki után szaladjanak. Bekerült a kezdőbe az újpesti Kuharszki Béla, az addigra felépült Göröcs János játszott ismét jobbösszekötőt Rákosi helyén – aki kikerült Fenyvesi dr. helyére a bal szélre, és lehetőséget kapott a bizonyításra Albert helyén a dorogi Monostori Tivadar is.
Mindez kizárólag azért, mert a nekünk már nagyon nem fontos harmadik meccsről volt szó, és már tudtuk, hogy a folytatásban a csehszlovákok ellen a legerősebb tizenegyünkre lesz szükség. Mondom: nem ez volt a rendszer, de voltaképpen mi ugyanazt csináltuk anno, mint amit csináltak a portugálok most a mi rovásunkra, csak akkoriban ezt mindenki természetesnek vette, most meg tüzet hány miatta.
De vissza a jelenbe: számunkra most véget ért egy álom.
Csitítgatjuk, vigasztaljuk egymást, nem győzzük hangoztatni, hogy a Svájc elleni első félidőt leszámítva nem is voltunk olyan nagyon rosszak, amiben pontosan ugyanannyi igazság van, mint amennyi önbecsapást lehet kimutatni belőle. Volt egy nagyon rossz meccsünk, volt egy elfogadható játékkal elszenvedett vereséggel minimálisnak mondható összecsapásunk, és volt egy közel negyedórás káprázatunk, amivel megmutattuk Európának, hogy azért egyáltalán nem olyanok vagyunk, ahogy Svájc ellen megismertek bennünket.
Most rendezni kell ugyan a dolgokat, de még csak véletlenül sem szabad azt csinálni, amit Mexikó után végzetesen elrontottunk, azaz saját kezűleg szedtük darabokra az akkor még igenis nagy eredményekre is képes válogatottunkat. A kapitányunk jó, momentán jobb nem nagyon lehetne, vannak tehetségeink, sőt egyenesen a klasszis kategória felé közelítő játékosaink, és tele vannak nézővel a Puskás Aréna lelátói. Mert igaz, hogy az Eb-n hivatalosan 17-ek lettünk, de hogy a legközelebbi nagycsapat elleni mérkőzésre, amelyet egy németországi látogatás után október 11-én Hollandia ellen játszunk, megint jegyüzérek árulják, majd a portékájukat, arra nagy összegben mernék fogadni.
És ha ez így van, akkor ugyan mit akarunk még? Emlékeztetőül: a döntő többség nem is olyan régen még tömegsporttá akarta nyilvánítani a labdarúgást!
