Az Egy nyár …című német televíziós filmsorozat a ZDF csatorna egyik legsikeresebb és leghosszabb ideje futó romantikus antológiasorozata. A sorozat minden epizódja egy-egy különálló történetet mesél el, amelyek közös jellemzője, hogy mindenki elutazik valami roppant vonzó helyre, majd ott szerelembe esik, és megtalálja élete értelmét.
A Nyár Amalfiban (április 25. 21:00 STORY4) például arról szól, hogy Claudia Wesskampe (Ann-Kathrin Kramer), egy német kisvárosi könyvkiadó tulajdonosa, kénytelen elutazni Olaszországba, hogy segítsen szerzőjének, Kai-nak (Steffen Groth), aki egy baleset miatt nem tudja befejezni az Amalfi-partról szóló romantikus útikönyvét. Claudia, aki érthetetlen módon pikkel Olaszországra, kénytelen szembenézni ellenszenvével. Szerencsére akad ott egy jóképű dzsigoló, név szerint Luca (Carlos Leal), történetesen egy helyi hotel tulajdonosa, hogy aztán a piccolók meg a gelatók közt szárba szökkenjen a szerelem.
Csak, hogy tisztába tegyük a dolgokat, Amalfi egy cuki kisváros Olaszország déli részén, a Nápolyi-öböl közelében. Egykor igazi tengeri nagyhatalom volt – a középkorban tengeri köztársaságként működött, hasonlóan Velencéhez és Genovához. Kereskedelmi és hajózási központként ismerték, de ma már inkább a látványvilága miatt özönlenek oda a turisták – tudják, középkori sikátorok, kockakő, tengerpart, pálmafák.
Pedig egykor saját pénze, saját törvényei és saját hajózási kódexe volt – utóbbit „Amalfita Tabuláknak” hívták, és évszázadokig irányadó volt a Földközi-tenger hajósai számára.1343-ban egy hatalmas tengeri vihar gyakorlatilag elsodorta a város egy részét – kikötőt, házakat, sőt a városi levéltárat is. Ez az esemény részben hozzájárult Amalfi hanyatlásához, legalábbis tengeri nagyhatalomként mindenképpen.
Amalfi híres hatalmas, illatos citromairól, melyek neve Sfusato Amalfitano. Ezek nem csak limoncellóhoz, de salátákhoz, süteményekhez, sőt tésztákhoz is használatosak – és gyakran kézzel szüretelik őket a meredek teraszokon. Mondhatni, itt igazi citromkultusz van.
Limoncello, citromtorta, tenger gyümölcsei – mindenhez passzol az Amalfi-i citrom
Amalfi igazi lépcsőváros. A város gyakorlatilag sziklára épült, így szinte minden utcája lépcsőből áll – csomaggal, babakocsival vagy görkorival? Felejtős.
Jelenleg pedig az UNESCO Világörökség része – az egész Amalfi-partot ezzel az elismeréssel illették. Amalfi látképét uralja a dóm (Cattedrale di Sant’Andrea), amely egy lenyűgöző, arab-normann stílusú katedrális, ahol Szent András ereklyéit is őrzik. A település már a középkorban is híres volt a kézműves papírjáról, ez a bambagina – amely egy kézzel készített, vastag, elegáns papír, és a mai napig előállítják a városban, sőt a Papírmúzeumban (Museo della Carta) meg is lehet nézni, hogy készül.
A város büszkesége Szent András, aki a Biblia szerint az elsők között csatlakozott Jézushoz, mint tanítvány, sőt, ő mutatta be testvérét, Simon Pétert is Jézusnak. Halászemberként élte életét Galileában, mígnem egyszer csak egy új hivatásban találta magát: emberhalászként, vagyis az evangélium terjesztőjeként. Élete végén vértanúhalált halt Patrasz (Görögország) városában, ahol egy különleges, ferde (X alakú) keresztfára feszítették – innen ered az „András-kereszt” is.
A történet különösen izgalmassá válik a 13. században, amikor a keresztes háborúk idején Pietro Capuano, egy Amalfihoz kötődő hadvezér elhozta Szent András földi maradványait Patraszból a városba. A relikviákat az Amalfi-dóm kriptájában helyezték el, ahol azóta is csodájára járnak az emberek, bármennyire is fura egy sok száz éve meghalt ember maradványait csodálni. Ezzel Amalfi nemcsak vallási zarándokhellyé vált, hanem egyike lett azon kevés városoknak, amelyek egy apostol földi maradványait mondhatják magukénak.
Szent András ereklyéi ráadásul nem mindennapi életjelet is adnak magukról: a hagyomány szerint időről időre olajszerű folyadék, úgynevezett manna szivárog belőlük. Ezt a csodás anyagot – amelyet sokan gyógyhatásúnak tartanak – évente kétszer gyűjtik össze: Szent András napján (november 30-án), valamint június 27-én. Ilyenkor nemcsak egyházi szertartásokat tartanak, hanem az egész város ünnepel.
Most is össze lehet futni ismert emberekkel a környéken – bár jelenleg a Comói-tó partja az igazi celebmágnes, ha korábban éltünk volna, akkor a helyi kávézóban lehet, hogy ránk köszönt volna Richard Wagner, vagy épp Giuseppe Verdi, Virginia Woolf, Greta Garbo, Igor Stravinsky, Graham Greene, Truman Capote, Gina Lollobrigida, Humphrey Bogart, Winston Churchill, Ingrid Bergman, Roberto Rossellini, de a volt francia elnök François Mitterrand is szeretett oda járni, nem is beszélve Leonard Bernsteinről. A lista még ennél is jóval hosszabb, de valljuk be, ki tudna ellenállni egy fantasztikus olasz kisvárosnak? Ahol egyébként kevesebb, mint 3000 helyi él, szóval minden bizonnyal nem mindig fogadják kitörő örömmel a turistákat.
