Nem, nem valamilyen hangtálas dologra gondolunk, bár állítólag annak is lehet nyugtató hatása, és nem is a macska dorombolásra, ami pedig egyenesen gyógyító – legalábbis a macskatartók szerint -, hanem a zeneterápiára, mint létező műfajra.
Az Anna és Ben (péntek, 21:50 FILM4) című film nem csupán egy romantikus vígjáték, hanem érzékeny, mégis szórakoztató reflexió arra, hogyan lehet a kimondhatatlant hanggá, sőt dallá formálni. A főszereplő házaspár, miután minden más módszert kipróbáltak, egy különleges terápiás formában találják meg a közös hangot: zenekart alapítanak, és dalokban fogalmazzák meg a konfliktusaikat. A film ezzel egy igen érdekes és egyre elismertebb módszerre, a zeneterápiára irányítja a figyelmet.
A zene pszichológiai hatása régóta ismert, ám az utóbbi években a tudomány is egyre pontosabban képes feltárni, hogyan hat az emberi agyra és érzelmekre. Nem csupán a zenehallgatás nyugtató erejéről van szó – bár ennek is helye van a terápiában –, hanem arról a folyamatról, amikor valaki aktívan, akár kezdőként is, zenét alkot, és ezen keresztül dolgozza fel a benne rejlő feszültségeket. A zene ugyanis képes előhívni olyan érzelmeket, amelyeket más módon nehezen tudunk megfogalmazni. Segíthet emlékeket felidézni, elfojtott érzéseket felszínre hozni, és olyan belső világokat megnyitni, amelyeket szavakkal nem tudnánk kifejezni. Ezért is működik a zeneterápia, vagy a művészetterápia, mert nem a kognitív képességeinket használjuk, hanem a tudattalan énünket.
A filmben a házaspár a veszekedéseit szó szerint kiénekli magából, és ez a közös alkotás nemcsak a feszültség oldására válik alkalmas eszközzé, hanem a kapcsolat újraépítésének lehetőségét is megadja. A közös zenélésben ugyanis ott van a figyelem, az együttműködés, a másikra való reagálás, az egymásra hangolódás – mindaz, ami egy jól működő párkapcsolat alapja. Az Anna és Ben ezzel a narratívával azt üzeni: nem az a lényeg, hogy ki tud tisztán énekelni, hanem az, hogy a zene révén ki lehet mondani azt, amit egyébként nem sikerülne szavakkal.
Anna and the Ben(dies)
A zeneterápia módszertana többféle formában létezik. Vannak irányzatok, amelyek a zenehallgatásra és az arra adott reakciókra építenek, míg mások a zeneszerzésbe, közös játékba vonják be a résztvevőket. Ami közös ezekben: nem kell hozzá zenei előképzettség, csupán nyitottság és a vágy, hogy az ember kapcsolatba lépjen önmagával vagy másokkal – hangokon, ritmusokon keresztül. Minden megszólaltatott hang, minden dallam egyfajta tükör, amely visszaveri az érzéseket, és gyakran előbb mutat meg valamit, mint ahogy azt szavakkal meg tudnánk fogalmazni.
A film egyáltalán nem érzelgős, de mégis felemelő példája annak, hogy a zene nemcsak díszlet lehet egy történetben, hanem maga a megoldás is. A zeneterápia lényege pontosan ez: áramoltatni az érzelmeket, kimondani azt is, amit nehéz, sőt, talán lehetetlen volna másként. Talán nem lesz mindenkiből zenész vagy dalszerző, de a zene által elindított belső munka, a kapcsolódás, az önkifejezés lehetősége mindannyiunk számára nyitva áll.
