Vasárnap este, 22:30-kor láthatja a TV4-en az Egyedülálló nő megosztaná című pszichothrillert, amelynek középpontjában Allie Jones (Bridget Fonda) áll, egy sikeres, fiatal nő, aki épp szakít a vőlegényével, és hogy ne maradjon egyedül, felad egy hirdetést, amelyben társbérlőt keres maga mellé. A hirdetésre Hedy Carlson (Jennifer Jason Leigh) jelentkezik, akivel látszólag már a kezdetektől fogva tökéletesen egy húron pendülnek, olyannyira, hogy egy idő után Allie úgy érzi, sikerült újra megtalálnia az egyensúlyt az életében. Ám ahogy a kapcsolatuk szorosabbá válik, Hedy viselkedése egyre furcsább lesz, mivelhogy kifejezetten egészségtelen módon, szinte már mániákusan hasonlítani akar Allie-re: lemásolja a haját, az öltözködését, a mozdulatait, végül pedig az egész életét. És ez a kapcsolat így már sokkal kevésbé tűnik idillinek, mint amilyennek indult.
A film egy kíméletlenül pontos pszichológiai portré arról, miként olvad bele valaki fokozatosan egy másik ember személyiségébe, Hedy ugyanis nem egyszerűen barátot vagy társbérlőt keres Allie személyében, hanem egyfajta új ént próbál kreálni magának azzal, hogy megszállottan másolni kezdi őt. Ez a folyamat márpedig, lássuk be, sokkal mélyebbre mutat egy egyszerű rajongásnál vagy baráti kötődésnél.
A pszichológiában jól ismert a „kaméleonhatás” nevezetű jelenség, amely arról szól, hogy az emberek tudattalanul is tükrözik egymás viselkedését. Egy, a Journal of Personality and Social Psychology című lapban megjelent 1999-es kutatás szerint ez az utánzás egyfajta ösztönös társas ragasztóként működik, és arra jó, hogy az emberek normális kapcsolatot tudjanak kialakítani egymással. Egészséges esetben ez a tükrözés enyhén és spontán jelenik meg, vagyis, ha valaki észrevétlenül átveszi a beszélgetőpartnere gesztusait, azzal mindketten jobban érezhetik magukat egymás társaságában.
De van az a szint, ami bőven túlmutat ezen, és elér egy kifejezetten egészségtelen állapotot, akárcsak Hedy esetében, aki azzal, hogy tulajdonképpen teljes egészében át akarja venni Allie életét, valójában súlyos identitásválság jeleit mutatja, és a saját személyiségének végletes elvesztésével próbál kapaszkodót találni egy idegenben. Erik Erikson pszichológus már az 1950-es években leírta az identitásformálás kríziseit, amelyek során, ha valaki nem találja meg a saját egyéni útját, mások mintáit próbálja követni vakon. Hedy szemszögéből Allie sikeres, kiegyensúlyozott képe válik azzá az ideállá, amit ő képtelen belülről felépíteni saját magában, így inkább külső másolatként próbál létezni.
A film története különösen aktuális, ha a mai közösségi média által generált önazonossági válságra gondolunk. A 2020-as Journal of Adolescence folyóiratban megjelent kutatás szerint a fiatalok önértékelése sokkal instabilabbá vált azáltal, hogy folyamatosan mások tökéletesre szűrt életeit követik, és próbálnak kapaszkodót találni bennük. A szelfikultúra és az állandó összehasonlítgatás miatt ezért rendesen meg is nőtt az igény arra, hogy ne önmagunkat fejlesszük, hanem egy kívülről idealizált képhez igazodjunk – éppúgy, ahogy Hedy is teszi azzal, hogy Allie megtestesült ideáljává akar válni. A film tehát szinte hátborzongató módon előre jelezte azt a társadalmi folyamatot, amely ma a közösségi médiában látszik kiteljesedni, és ez felvet egy rendkívül nyomasztó kérdést is: mégis mi marad belőlünk, ha feladjuk a saját egyéniségünket csupán egyetlen célért cserébe, hogy mások szemében tökéletesnek tűnjünk, miközben lassan végleg elveszítjük azt, akik valaha voltunk?
