Ma este 19 órától érkezik az Inga Lindström: Rejtélyes idegen című romantikus film a STORY4-re, amely egy rendkívül zárkózott férfi és egy új életet kezdő nő sorsának összefonódásáról szól. A történet középpontjában az özvegy állatorvos, Marita Engström áll, aki fiával, Justusszal együtt a nyüzsgő Stockholmot maga mögött hagyva egy vidéki kisvárosba költözik. A remény, hogy Hallbergben új életet kezdhet, kezd valósággá válni, bár kétségtelenül csavarosabb módon, mint ahogy azt Marita eredetileg tervezte. A helyzet az, hogy a harmincas évei végén járó, egyedülálló anyuka két, teljesen különböző személyiségű férfival kerül kapcsolatba, csakhogy pont a lótenyésztő Marius mutat iránta érdeklődést, szemben Paul Sommerfelddel, aki viszont Marita fantáziáját mozgatja meg. De hát ki ne érdeklődne egy mogorva, zárkózott, a világ ellen forduló férfi iránt, akiről úgy sejlik, fájdalmas titkokat őriz a lelkében?
Nos, Marita mindenképpen, csakhogy van ezzel egy kis gond: a magának való férfihoz gyakorlatilag semmilyen finom módszerrel, de még annak kutyáján keresztül sem sikerül közel férkőznie. Hálistennek ott van azonban Justus, aki a maga kilenc évével olyan magas érzelmi intelligenciával bír, hogy egy személyben képes áttörni a falakat, amelyeket Paul emelt maga köré, ezzel pedig reményt adhat anyjának, hogy egy óvatlan pillanatban maga is a férfi életének részese lehessen. De mi van akkor, ha Paul fájdalmas titkai Marita életére, sőt, múltjára is hatással vannak?
A mufurc ember elzárkózik a világ elől-narratíva nem Inga Lindström fantáziájában született meg először, számos könyv és film foglalkozott már ezzel, legtöbb esetben pozitív kicsengéssel. A recept a következő: adott egy végtelenül mogorva, undok figura, aki kellemetlen személyisége ellenére felkelti egy nő vagy akár egy kíváncsi gyerek érdeklődését, aki aztán majdhogynem életcéljának tekinti, hogy megfejtse (esetleg megváltoztassa) őt és az élete részévé váljon, miközben természetesen elfogadja olyannak, amilyen.
Én személy szerint imádom az ilyen filmeket, általában megríkat a tény, hogy egy változni képtelennek tűnő ember mások állhatatos személyiségének köszönhetően hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül, ismét szeretni kezdi önmagát, másokat, és a lehangoló élete egy csapásra irigylésre méltó boldogságcunamivá alakul.
Ott van például Az ember, akit Ovénak hívtak című svéd film, amelyben egy öreg, szabálymániás férfi játssza a főszerepet, aki mindenkit rühell, kioktat, és a környezete idegeire húzódik, mígnem a szomszéd iráni család be nem férkőzik az életébe olyannyira, hogy Ove újra képes lesz a boldogságra. De hasonló a helyzet a Gran Torino című Clint Eastwood-filmmel is, amelyben a színész egy rasszista, mogorva, kifejezetten taszító személyiségű veteránt alakít, akinek minden igyekezete ellenére épp egy hmong fiú és annak családja lopja be magát a szívébe egy életre.
De ha jobban belegondolunk, mennyire reális ez? Elvégre, most teljesen őszintén, mégis ki a fene akarna barátkozni egy olyan emberrel, aki szándékosan goromba megjegyzéseket tesz, talán még rosszindulatú is, esetleg rasszista, kellemetlen társaság, és aki minden szavával bánatot és fájdalmat okoz másoknak? Nos, a pszichológiának erre is van válasza: az egyik leggyakoribb jelenség erre a megmentő-komplexus, amelyben az illető azt hiszi, képes a saját erejével és intelligenciájával megváltoztatni egy másik ember személyiségét, jellemzően valaki olyanét, akiknek láthatóan „segítségre van szüksége” – legyen szó érzelmi, mentális vagy fizikai támogatásról. Akik erre vállalkoznak, mélyen hisznek abban, hogy ha elég szeretetet, törődést és türelmet mutatnak, akkor igenis meg tudják változtatni a másikat. Az ilyen emberek egyébként sokszor saját önértékelésüket is a „megmentő” szerepükből nyerik, mert ha sikerül kibillenteniük valakit a zárkózottságból vagy az érzelmi ridegségből, azzal igazolni tudják saját fontosságukat és szerethetőségüket.
Sokan azonban az úgynevezett befektetett idő csapdájába esnek, és dacára annak, hogy már fájdalmasan sok energiát fektettek valakibe, képtelenek belátni, hogy a másik talán sosem fog megváltozni, ezért továbbra is, minden erejüket bevetve, szinte már erőszakosan, a saját maguk kárára küzdenek azért, hogy „jobb embert” faragjanak a faraghatatlanból. De a társfüggőség is szerepet játszhat ebben: akik gyerekkorukban nem kaptak elég érzelmi törődést, felnőttként bizony hajlamosak lehetnek arra, hogy olyan emberekhez vonzódjanak, akik érzelmileg elérhetetlenek. Ezzel még önmagában talán nem is lenne probléma, gond csak akkor van, ha a saját boldogságukat és önértékelésüket is kizárólag az érzelmileg elérhetetlen személy lelki állapotától teszik függővé. Az ilyen emberek ugyanis gyakran elhanyagolják saját határaikat és szükségleteiket annak érdekében, hogy a másik életét jobbá tegyék, még akkor is, ha a másik köszöni szépen, baromira nem kér belőle (vagy adott esetben még ki is használja).
A romantikus filmek és könyvek gyakran azt sugallják, hogy egy mogorva, elutasító ember csakis azért viselkedik nem helyénvaló módon, mert még senki sem szerette igazán. Ez az elképzelés azonban leginkább azt az illúziót keltheti, hogy ha valaki elég kitartóan és odaadóan küzd, akkor a másik ember tényszerűen meg tud változni. Az ilyen narratíváknak viszont megvan az a veszélye, hogy irreális képet festenek arról, hogy az érzelmi elérhetetlenség, távolságtartás vagy nettó rosszindulat csupán egy átmeneti állapot, amelyre egyetlen valódi orvosság létezik, ami nem más, mint az őszinte, feltétel nélküli szeretet. De vajon tényleg így van? Döntse el mindenki maga, miután megnézte a Rejtélyes idegen című filmet. (Ne feledje, ma este 19 óra, STORY4)
