Andrea Sawatzki német színésznőt jellegzetes külső adottságai (vörös haj, világító kék/zöld szemek) ellenére sem próbálták soha beskatulyázni egyféle szerepbe: ugyanolyan elánnal játszotta a komoly, vagány rendőrfőnököt a Tetthely című sorozatban, mint a humoros, életigenlő nőt a Szegény milliomosokban, vagy a szívtelennek tűnő, bohó anyát az Anya, a gyermekemet várod! című filmben. Saját életéhez mégis talán azok a szerepek passzolnak leginkább, amelyekben életválságba került nőket alakít, akiknek aktuális küldetésük, hogy valahogy összeszedjék magukat, és életük mélypontjáról újra talpra álljanak.
Ezt a karaktert hozza a Bella-sorozatokban, amelyben a férje hűtlensége kényszeríti változásra (ezért a szerepéért elnyerte a Bajor Televíziós Díjat 2011-ben), de a Lesz ez még jobb című filmben is, amelyben ötvenéves, elvált nőként kell munkát találnia, miután a cég, amelynél évekig dolgozott, csődbe megy (a filmet nálunk ma délután negyed 1-kor tekintheti meg a FILM4-en). Sawatzki azért is igazán hiteles ezekben a szerepekben, mert ő maga is pontosan tudja, milyen az, amikor valóban küzdenie kell egy embernek azért, hogy az egész életét és úgy általában magát is újraépítse.
A sajátja ugyanis szinte még el sem kezdődött, máris valaki más életét kellett élnie: újságíró apja, Günther, Alzheimer-kórral és daganatos betegséggel küzdött, és folyamatos ápolásra szorult. A 60 éves színésznő 2022-ben megjelent Brunnenstraße című önéletrajzi regényből és a Bild magazinnak adott interjújából kiderül, hogy még csak 8 éves volt, amikor arra kényszerült, hogy édesanyjával váltott műszakban gondoskodjon róla. „Anyám éjszakai műszakban dolgozott ápolónőként a kórházban. Apámat ő ápolta nappal, amikor én iskolában voltam, és neki aludnia kellett volna” – emlékezett vissza az interjúban. “Amikor hazajöttem az iskolából, átvettem tőle a feladatokat, hogy anyám tudjon aludni egy kicsit, és éjjel én vigyáztam az apámra. Amikor meg nekem kellett volna aludnom. Az Alzheimer-kórban szenvedők szinte alig alszanak – világított rá, miért volt szükség a folyamatos, feszült figyelemre.
A családi terhek persze drasztikusan kihatottak az iskolai teljesítményére, és gyakran túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy helyt álljon a saját feladataiban. “Sokszor nem mentem iskolába, annyira ki voltam merülve” – mondta, majd hozzátette: „a művészeten, a sporton és a zenén kívül az egyetlen dolog, ami az iskolában érdekelt, az élményekről szóló esszék írása volt.” Apja halála után azonnal otthagyta az iskolát, Münchenbe költözött, és pincérnőként kezdett el dolgozni, abban a reményben, hogy egy napon állatorvos lehet. Azonban sem neki, sem a családnak nem volt elegendő jövedelme ahhoz, hogy ez az álom megvalósulhasson. Így elengedte ezt, és élvezte a munkát, azt mondja, jó volt a saját lábán állni végre, és pénzt kapni azért, hogy dolgozik. „Otthon állandóan a csőd szélén álltunk”.
Aztán találkozott az egykori tanárával az iskolai színjátszókörből, aki azt tanácsolta neki, hogy jelentkezzen egy színiiskolába, és bár sok hely visszautasította, végül felvették egy müncheni drámaiskolába, amelyet 1987-ben végzett el. Ez fordulópont volt az életében, hamarosan egyik szerep jött a másik után, majd könyveket és forgatókönyveket kezdett el írni (a Familie Bundschuh című sorozatban ő az egyik főszereplő, a forgatókönyv pedig az ő regényén alapul).
„Hosszú évekig minden sötét volt körülöttem. És ezért elsősorban azt a bűntudatot okolom, amelyet még gyerekként éreztem, amikor édesapámról gondoskodtam, és amit a 2022-es Szökőkűt utca című regényemben fel is dolgoztam. Évekig kellett dolgoznom magamon és a mentális állapotomon (terápiára is jártam), mire rájöttem, hogy nem csak a sötétség létezik. Könnyebb lett volna, ha ezt a segítséget már gyerekként megkapom” – nyilatkozta a színésznő az interjúban.
Sawatzki úgy érzi, a nehéz gyerekkorból fakadó tapasztalatai sikeres színészi és írónői karrierje és boldog családi élete (férje a szintén színész Christian Berkel, két huszonéves fiuk van) ellenére még ma is erősen befolyásolják az életét, és noha sokáig el akart menekülni a fájdalmai elől (ezért is választotta a színészetet), rájött, hogy a bujkálás helyett inkább felhasználja a múltját. “Eleinte azt hittem, el tudok menekülni a saját életem elől, és el tudok bújni a figuráim mögött. De 30 éves koromra rájöttem, hogy a színészetben is magaddal viszed a lényedet, nem tudod úgy alakítani, hogy kizárd a saját életedet” – mondta, majd hozzátette: „Az összes sötét, megerőltető és stresszes élmény ellenére, visszatekintve, ez az időszak mindenképpen nagyon tanulságos volt számomra. Ma már semmi sem tud letéríteni az utamról”.
