2005-ben Oscar-díjat nyert az Ütközések, és szerencsére szombaton 22:20-kor a Film4-en is látható lesz Paul Haggis filmje. A film győzelme akkoriban kifejezetten meglepő volt, ugyanis olyan dologról beszélt a korát jóval megelőzve, amiről akkoriban csak kevesen mertek: az amerikai társadalomban rejlő strukturált rasszizmusról. A legtöbb témával foglalkozó film (most Spike Lee életművét ne számoljuk!) általában megelégedett annak a bemutatásával, hogy a rasszisták gonoszak, a felvilágosult emberek pedig jók, és üzenetként annyival, hogy nekünk is érdemes lenne inkább a jó oldalra állni, mint a rosszra. Az Ütközések ennél mélyebbre ment: a hétköznapi rasszizmusra próbált rávilágítani az előítéletes és hatalmával visszaélő rendőrrel, az egymás mellett élő társadalmakkal és kulturális félreértésekkel. A film a maga módján kifejezetten pozitív, de mégsem az: nem ad kiutat, nincs feloldozás.
Amit különösen izgalmasan mutat be, az a sokarcúság: az egyik pillanatban még undorító rasszista rendőr a másik pillanatban már a beteg apját ápolja, és a fontos helyzetben azért ő is inkább rendes ember akarna lenni, a politikai korrektséget hirdető kollégájából viszont épp akkor törnek elő a szörnyű előítéletek, amikor igazán fontos lenne. A több szálon futó, és egymáshoz végül is csak lazán kapcsolódó történetek összességében azt üzenik, hogy szerencsére még a legkellemetlenebb figurák sem azzal töltik a nap 24 óráját, hogy gyűlölik a színesbőrűeket, pechünkre viszont az előítéletek annyira mélyen ivódtak bele a társadalomba, hogy az néha egészen meglepő helyeken köszön vissza.
Tehát az Ütközéseket érdemes megnézni, de hozzá kell tenni, hogy az azóta eltelt laza húsz évben rendre előkerülnek azok a vélemények, amik szerint teljes tévedés volt Oscart adni Paul Haggis filmjének. Olyannyira, hogy maga Haggis is azt mondta, hogy szerinte sem az ő filmje lett 2005 legjobbja. Az Independent kritikusa szerint a tökéletes példázata annak ez a díj, hogy Hollywood meg akarta mutatni, hogy már nagyon nem rasszista, csakhogy ezt egy zavaróan szentimentális film díjazásával próbálja bizonyítani, ami ráadásul épp abban bukik el, ami a legfőbb üzenete lenne: hogy a nézőt is bevonja, lelkiismeretfurdalása legyen, részesének érezze magát is abban, amit a filmben is lát. A kritikus szerint ráadásul a film nemhogy sekélyesen antirassszista, de valójában kifejezetten erősíti a faji sztereotípiákat az olyan apróságokkal, mint hogy az ázsiaiak nem tudnak vezetni. Ráadásul rasszokról beszél, de arról például egyáltalán nem, hogy Matt Dillon amúgy remekül alakított rendőre miért kifejezetten a fekete nőket célozza meg, miközben a férfiakat békén hagyja.
A következtetés szerint ráadásul a Zöld könyv és a Miss Daisy sofőrje (mindkét film kapott Oscart ugyebár) üzenetéhez hasonlóan itt is annyi a megoldás, hogy mindenkinek el kellene engednie a haragját, hiszen a rasszizmus szinte varázsütésre gyógyítható hiba, amin mindenki maga kell, hogy dolgozzon.
Nagyon izgalmas kérdés tehát két évtizeddel később, hogy jól mesél-e az Ütközések a kiválasztott témájáról: ha úgy visszük, előremutató volt, de tényleg nem nehéz megtalálni a hibákat, amiket bizonyos osztályhelyzetek kritika nélküli ábrázolása okoz. Miközben, ha nem akarunk okoskodni, akkor inkább mégiscsak egy elég giccses, de hatásos történetet látunk arról, hogy azért nem teljesen esélytelen jobbá válni.
