Kicsit bizarrul hangzik, de életem első, „igazi” futballcipőjét az édesanyámtól kaptam.
A családi csillagállás szerint ezt apámtól kellett volna kapnom, hiszen mégis csak ő mozgott futballkörökben (történetünk idején, 1965-ben például éppen az MTK edzője volt (már túl az 1964-ban, Tokióban nyert aranyérmen) számára azonban az a tény, hogy életem egyik legfontosabb napja következik, hiszen vasárnap reggel, fél kilenckor első bajnoki meccsemet játszom az Óbudai Goldberger ellen, körülbelül annyira hozta izgalomba, mint a rádióban szóló napi vízállásjelentés.
Gondoltam, amúgy remek edző módjára csak taktikázik, szándékosan nem beszél velem arról, amiről én mindennél jobban szerettem volna vele akkor beszélgetni, ehelyett olyanokkal jött, hogy ideje lenne fizikából javítanom (ezt persze anyámtól tudta, mert életélben nem járt az iskolám környékén), meg, hogy el kellene kezdenem Adyt, Petőfit, Jókait, Kosztolányit olvasnom, mert a futballból soha sem fogok megélni. Ebben félig igaza lett, hiszen, ha nem is lett belőlem befutott sztárjátékos, de éppen idén múlt fél évszázada, hogy hivatásos labdarúgó szakíróként tevékenykedem, több generáció nagy, egy másik korosztály kevésbé jelentős elégedettségére.
Az első futballcipőmre visszatérve (mert ez 2021-ben már korrajz értékű) anyám a Statisztikai Hivatalban dolgozott akkoriban, ahol számomra máig kideríthetetlen okból főmunkaidőben szorgoskodott egy cipészmester, akihez a Hivatalhoz tartozók reggel beadták a leváló talpú, vagy sarkú cipőiket, és amikor délután 4-kor elindultak hazafelé, úgy kapták vissza, mintha akkor hozták volna ki valamelyik lábbelikre szakosodott üzletből.
„Cipőt a cipőboltból” helyett náluk a „Cipőt Hornacsek bácsitól” volt a mondás, és az öreg tényleg remek munkát végzett.
Legalábbis addig, amig szegény anyám, tele szívvel, szeretettel, és jószándékkal, elém nem tette az öreg suszter által készített futballcipőt, aminek láttán menten sírógörcsöt kaptam, mert mindenre hasonlított, csak arra nem, amit az „igazi” futballisták akkoriban a lábukon viseltek. Kezdem azzal, hogy piros bőrből készült, ami ma már szinte fel sem tűnne senkinek, ha ilyen színű cipőben lát valami nagy sztárt labdát rúgni, de akkoriban eleve kizárt volt, hogy én ebben a színű cipőben kimenjek pályára! Inkább rúgjanak ki a csapatba, legfeljebb másnap beiratkozom az iskola ólomkatona szakkörébe, ahová úgyis évek óta csábítanak, de én ebben a cipőben, egy igazi meccsen, igazi nézők, igazi bírók előtt, biztos, hogy nem mutatkozom.
Da ha még valami bőrfestő (akkoriban még voltak ilyen foglalkozások, ráadásul snellben dolgozva, ami ma ugye megint csak elképzelhetetlen) gyorsan át is festette volna ezt a batárt, nem tudott volna mit kezdeni azzal, hogy a cipő két széle a bokámon felül ért, kísértetiesen hasonlított anyai nagyapám mamuszára, csak ez bőrbőr készült. Az akkoriban a futballcipőkről elmaradhatatlan bőr keresztpántot rátette ugyan az öreg Csoszogi, de nem harántirányban, ahogy kellett volna, hanem keresztben az orr fölé. Ha a világon valaha egyszer megrendezik a földkerekség legcsúnyább és leghasználhatatlanabb futballcipőinek kiállítását, akkor addig kutatok a pincében, amíg rá nem lelek, mert ezt a cipőt a világon mindenkinek látnia kell, aki szereti a borongtató tárgyakat.
Anyám, persze (hiszen ő tényleg csak jót akart) először háborgott kicsit, mondván, hogy nekem semmi sem jó, el vagyok kényeztetve, mi a baj ezzel a cipővel, nem vagyok én az Albert Flórián, hogy adidasban játsszak, amikor még egy szögletet sem tudok rendesen beadni. Ez utóbbival sértett meg a legjobban, ennek hallatán már néhány könnycsepp is kigördült a szemem sarkából, mire gyorsan visszavonta és azt mondta, semmi baj, azonnal intézkedik. Azt mindketten tudtuk, hogy apámtól semmilyen segítséget nem várhatunk, így aztán anyám fogta magát, felült az 5-ös buszra, elment a Gábor Áron utcáig és bekopogtatott a Rudas villa ajtaján.
A történethez tudni kell, hogy apám és Rudas Ferenc, a Ferencváros legendás jobbhátvédje (aki csak azért nem lehetett az aranycsapat kihagyhatatlan tagja, mert 1950 márciusában a Bp. Postás Óvári nevű játékosa, valamint saját kapusa Henni Géza közösen törték el úgy a lábát, hogy az soha többé nem lett már a régi) a legjobb barátok voltak, amit a Fradi, a futball és a nagyfröccs kovácsolt kikezdhetetlen bajtársiasággá, így aztán anyám feltűnése náluk semmiféle meglepetést nem okozott, annál nagyobbat a kérése.
-Ferikém, vészhelyzet van – mondta – a gyerek holnap reggel játssza az első bajnoki meccsét, én meg akartam lepni egy futballcipővel, de, mit mondjak, nem sikerült a legjobbra.
-Mutasd – mondta erre Feri, majd a látványtól kisebb sokkot kapva beszólt a feleségének Antal Mártának (ő sem volt akárki, 1964-ben Tokióban gerelyvetésben ezüstérmet szerzett a román Penes mögött), hogy elugrik az Évivel az Üllői útra, mert a Karcsikának (ez voltam én) azonnal kell szerezni egy futballcipőt.
Európa-hírű sportolóként Antal Mártának a szeme nem rebbent a voltaképpen Nagy Endre kabaréjába illő jelenetet látva. -Járjatok sikerrel…- mondta és az ügy ezzel a részéről el volt intézve.
Ezzel nem is volt semmi baj, Feri a Fradi szertárosától (megjegyzem: apám ugyanezt megtehette volna akár az MTK-nál, akár a Fradinál, de ő inkább Szerb Antalt olvasott közben) kért egy olyan futballcipőt, amelyet az akkori kölyök I játékosai használtak, nem tudták pontosan, hogy teljesen passzentos lesz-e, de újabb ötlet már nem jutott eszükbe. Amikor anyám hazaért és a kezembe adta az „új” cipőt, én meg felpróbáltam, megint elsírtam magam. Mintha a lábamra öntötték volna, nem volt magasszárú, piros helyett futballcipő színe volt, amelyben akkoriban a fekete volt a divat, s a keresztbőrcsík is hiányzott róla.
Egy szó, mint száz: majdnem úgy nézett ki, mint egy futballcipő.
Teljes volt a boldogság, csak apámat hagyta hidegen, hogy a lakásban órák óta a megszokottnál sokkal nagyobb a jövés-menés, a forgalmat csak fokozta, hogy a legközelebb lakó játékostársaimhoz még gyorsan elvittem megmutatni a csodacsukát, akik kivétel nélkül (ebben is más világot éltünk) az irigykedés helyett a legőszintébben örültek a szerzeményemnek. Iszonyúan közeledett a vasárnap reggel, ám még mielőtt annak részletezésébe fognék, talán a fiatalabb generáció kedvéért sem árt felidézni, hogyan alakult ki a hatvanas évek közepén egy hivatásos gyerekcsapat.
A Marczibányi-téri általános iskolába jártam, amelynek meg volt az a nagy előnye, hogy harminc méterre volt a Marczibányi-téri futballpályától, amely a közeli Ganz Villany gyár („futballista” nevén: Vasas Turbó) tulajdona volt, de azok a csapatok, amelyek nem rendelkeztek saját sportteleppel, meccseikre ezt a kritikán aluli, fekete kohósalakkal borított pályát bérelték ki az edzéseikre és a bajnoki meccseikre.
Így tett a Statisztikai Hivatal is, amelynek ugyan inkább az asztalitenisz volt a fő profilja (hacsak nem az ország évi búzatermelését számolta ki megyénként lebontásban), de eljött az idő, amikor a hivatalban (ez is a vakvéletlen műve volt) valahogy össze-jött 15-20 futballimádó férfiember, akik elhatározták, hogy Statisztikai Petőfi névvel hivatásos csapatot alakítanak. Így is történt, legalul, a BLSZ III-ban kezdtek, de csodák csodájára minden évben megnyerték a bajnokságot, mígnem olyan helyzetben találták magukat, hogy az NB III-ig jutottak. A harmadik vonalban azonban már kötelező volt a kölyökcsapat indítása, erre viszont a Statisztika Petőfi nem számított, hiszen ők alapvetően csak hobbiból futballoztak, eszük ágában sem volt utánpótlást nevelni.
A szálak úgy futottak össze, hogy mi, a Marczibányi-tér srácai az utolsó óra kicsöngetése után malacvágtában rohantunk a pályára és játszottunk egészen addig, amíg a Vasas Turbó, vagy a Statisztika edzése el nem kezdődött. Egy szép napon azt vettük észre, hogy a meccsünket némán, egyetlen árulkodó mozdulat nélkül figyeli egy jól öltözött úr, aki aztán, amikor jöttünk lefelé pályáról magához intett bennünket. Bemutatkozott, elmondta, hogy őt dr. Keresztényi Józsefnek hívják, meglehetősen nagy becsben álló olimpia történész, de mindene a labdarúgás és egész életében arra vágyott, hogy egy kölyökcsapat edzője legyen. A Statisztika meg ugye feljutott az NB III-ban, de ott csak akkor indulhat, ha kölyökcsapata is van.
Ő – mondta – vagy másfél órán át nézett most bennünket, látja, hogy 13-an vagyunk, de valamennyien megütjük azt a szintet, amivel egy gyerek-bajnokin pályára lehet lépni, de ha a van még osztálytársunk, aki esetleg most nincs itt, ám tudjuk róla, hogy nem esik át a labdán, akkor bátran szóljunk neki, holnap 3-kor itt vár bennünket és megtartjuk az első edzését. A levegő belénk szorult a meglepetéstől, reggel még egy osztálycsapat voltunk, délutánra pedig a Statisztika Petőfi futballistái, vasárnap meg meccset kellett játszani! Józsi bácsi elmondta még, hogy menjünk el gyorsan fényképészhez, holnap hozzuk el magunkkal a személyi igazovány nagyságú fotókat, ő beviszi a szövetségbe, ott beragasztják a kék igazolási könyvükbe, lepecsételik, és akkor már csak az van hátra, hogy elmegyünk a Kállai Éva utcai szakrendelőbe sportorvosi vizsgálatra.
Tíz guggolás, és kész, már pecsételik is be a „Versenyzésre alkalmas” feliratot.
A fényképeket akkoriban két munkanapra vállalták a ma Margit körútnak hívott Mártirok útjai fotósok, de anyám itt hatékony volt és kisírta, hogy még aznap este érte mehettünk. Így érkeztünk el ahhoz az ominózus vasárnap reggelhez, amikor már mezbe öltözve, nagypályán, hálóval felszerelt kapukra, játékvezetőkkel és partjelzőkkel kidíszítve lejátszottuk az első meccsünket az Ó. Goldberger ellen. 4:1-re nyertünk és egy gólt nekem is sikerült szereznem.
Másnap a hivatalba az öreg Csoszogi már a főbejáratnál várta anyámat.
-No, Évikém, bevált a cipő? Jól játszott a gyerek?
-Remekül, Hornyacsek bácsi!- válaszolta anyám széles mosollyal. majd hozzátette: – 4:1-re nyertek és még gólt is szerzett. Igaz, azt fejesből…
