Legkésőbb kettőre mindenképpen a pályán kellett lennem.
Ötre már teljes volt a sötét, csak a Gyáli út lámpáinak fényéből jutott el néhány sugárnyi a pályára, amelyet nemcsak mi, a néhányszáz négyzetméteres földdarab tulajdonosai, hanem a köznép is csak „hátsó földesnek” hívott. Jópofa volt, mert a klubélet futballszakmai része döntő többségében ezen a hátsó földesen zajlott, hiszen az „első füvest” kizárólag az első csapat használta a hétköznapokon, és akkor is csak tréningekre, meccset már emberemlékezet óta nem játszottak rajta.
1966 december havának 24. napját éltük, néhány órányira voltunk a Szentestétől, még ezt a látványában szépnek igazán nem nevezhető ferencvárosi tulajdonú területet is beborította a Karácsony hangulata. Olyan metsző volt a hideg, hogy azzal vasat lehetett volna vágni, mégis a béke, a szeretet, a szavakkal leírhatatlan együvé, akarom mondani csapathoz való tartozás hangulata és érzete hatott át mindenkit.
El sem akartam hinni, amikor a földkerekség legmorcosabb, legkiállhatatlanak autóbuszsofőrje, aki a 39-es buszt vezette, amellyel nap, mint nap Budáról a Fradi-pályáig utaztam, is így szólt utánam a leszálláskor:
-Aztán csak ügyesen fiatalúr, azon a balon van még mit javítani…
Egyszerű, szürke, prózai hétköznapokon élből visszaszóltam neki, hogy te meg ne told le szegény bicikliseket az útról, csak azért, mert egy batárban ülsz, és ne gondold, hogy minden „bőven sárgán” még javában átérsz, mert, ahogy vezetsz annak egyszer katasztrófa lesz a vége.
Néhány órával Szenteste előtt ilyet nem mond az ember.
Mosolyogva visszaintettem neki, miközben azon gondolkoztam, honnan a fenéből tudja ez a jóember, hogy a bal lábamat tényleg csak támaszkodásra használom?
De az utolsó órán kapott orosz egyesem is nagyobb gond volt annál (megjegyzem: csak az első félévben ez volt a nyolcadik…), hogy a ballábam gyengeségén meditáljak, a jobb, ami nem került szóba a buszvezetővel való beszélgetésen ebben a bajnokságban is termelt 26 gólt (mínusz fejesek…), így aztán valahogy hibátlannak láttam a világot.
Fradi ifi III néven (ma, sokkal előkelőbben, U16-nak neveznének bennünket) a bajnokságot már november végén megnyertük. Másnap mindenki lógott a suliból, mert imádott csapattársunk, a balösszekötő, Angeli Jóska falujába, Császártöltésre voltunk hivatalosak egy ottalvós erre meg arra, ami alatt a mérhetetlen mennyiségű hurka, kolbász és szalonna és sütemény elfogyasztását kéretik érteni, no meg azt, milyen is, amikor tizenöt tinédzserkora közepén járó srác közelebbről is megismerkedik a női test és lélek (szinte) minden gyönyörűségével.
De hol voltak már akkor a császártöltési aranynapok, ki gondolta volna akkor, hogy az Angeli József harmincvalahány évesen majd itt hagy bennünket, maga után hagyva az egyik legszebb és arra a korra legjellemzőbb futballmesét. Tizenhárom éves volt, amikor az édesapjával egy szép napon beállítottak a Fradi-pályára és azt az embert keresték, aki a zöld-fehérben játszani akarókat fogadni szokta. Megtalálták, aki a hátsó földesre (hova máshová…) irányította őket, ahol a minden tejfölösszájú Fradi-játékos pótapja, Agárdi Feri bácsi várt rájuk. Agárdi Feri bácsi külön megérne egy misét, hiszen Alberttől Vépiig tart azon, később nagy, néha világhírűvé lett játékosoknak a sora, akik a keze alatt pallérozódtak, és tanulták meg a labdarúgás alapjait.
Minden kölyökcsapatnak ő volt a vezetőedzője, miközben polgári foglalkozása szerint pékként dolgozott a Szent István Körút és annak valamelyik mellékutcája sarkán. De nem papíron ám, amiről személyesen győződhettünk meg, amikor egy nagy győzelmünk után, hétfőn délután a pékségben tartott „edzést”, talpig fehérben fogadva bennünket és annyi brióst, buktát, kiflit, zsömlét kakaóscsigát tömött belénk, hogy otthon mindenkinél ámulva néztek, miért nem eszi meg vacsorára a gyerek, a máskor kedvencének számító rántott-csirkét, rizibizivel és krumplisalátával?
De elhagyva az Agárdi vonalat és ismét az Angeli-sétányra térve, Jóskát már nem is engedték haza a papájával Császártöltésre, Feri bácsi fél órányi játék után kimondta a verdiktet: ekkora tehetség az utóbbi tíz évben nem tette be a lábát az Üllői út 129-es számot viselő székháza alá. Jóska maradt, az első éjszakát nálunk töltötte, aztán az édesapja szerzett neki valamilyen albérletet, odaköltözött, s ott is lakott egészen addig, amig az ifi III-ban velünk dolgozó edző, áldott emlékű Ördög Laci bácsi nem szólt neki, hogy náluk megüresedett egy szoba, ha Jóska úgy érzi, akár oda is költözhet.
2021-ben kéretik visszatekinteni azokra az időkre, amikor az embert a saját edzője fogadja be albérlőnek, egy árva fillért nem fogad el tőle lakbér gyanánt, és úgy terelgeti az élet mindennapjainak útvesztőjében, mintha az édesapja lenne.
Mondhatja erre bárki, azért az sem egy vidám dolog, ha valaki 16 évesen az edzőjénél lakik, hiszen ez a tény mereven kizárja az életnek minden olyan finomságát, amelybe az ilyen korú srácok nagy szeretettel szoktak bele kóstolni, de ezt a nehézségét (bár, Laci bácsi meglehetősen nehéz volt átverni) a csapat közösen azért megoldotta valahogy.
– Nincs meg a kulcs!
Amíg élek nem felejtem el ezt a mondatot és azt az arcot, ahogyan aztán a pályán, már a félig lebontott, szúmilliárdok lakomájává lett fatribünös Fradi-pálya gyomrában megbújó öltözőnk alatti folyosón a csapat centere, Vágvölgyi Misi fogadott.
-Milyen kulcs? – kérdeztem nagy naivan, mert fogalmam sem volt, hogy Misi már régen kiszúrta, hogy a szertáros, a Barinka Karcsi a szentélye melletti falból kiszedett egy téglát és oda tette azt a pótkulcsot, amelyet abban az esetben használt, amikor vagy a főkulcsot nem találta, vagy egyiket sem, köszönhetően a pályához közeli 2314-es számot viselő talponállóban eltöltött néhány órájának.
-Akkor nem tudunk bemenni az öltözőbe?- kérdezte nagy ártatlan szemekkel a kapusunk a Kerekes Gyuszi (vigyázat, ő nem akárki volt, évekkel később az első csapatban, Alberték között is játszott néhány meccset), amire csak azt a választ kaphatta, amire tőlünk számíthatott:
-Macikám (ez volt a beceneve) hogy tudsz már most ötösre felelni logikából, amikor még nem is tanuljuk…
Közben persze, szállingóztak a többiek is.
A mindig fessen öltözött jobbhátvéd, Vigh Laci (ha mi lettünk volna a Pál utcai fiúk tuti, hogy ő játssza a csinos Csele szerepét); a mindig mindent mérnöki pontossággal végző középhátvéd, Zalavári Alajos; a szükség esetén mérkőzés közben bármelyikünkbe gondolkozás nélkül belerúgó balhátvéd, Rab Peti, amikor éppen góltól kellett megmenteni a csapatot. Vele jött a jobbfedezet Bodnár Jancsi, áldott jó gyerek, igazi vezéralkat, aki szó nélkül, egy nézéssel is parancsolni tudott mindannyiunknak. A Mester utcai iskolában lakott az édesapja ott volt pedellus, így ha végképp nem volt hová mennünk, játszani, a lepedőnyi tornaterem kulcsát Jancsi mindig megszerezte.
A balfedezet Szentannai Bandira vártunk, mert a teljes csatársor már ott toporgott a bezárt öltözőajtó előtt, s azon tanakodott, hogy most akkor mi legyen hiszen, mindjárt jön a Jézuska, mindenkit várnak otthon, mi meg szégyenszemre nem tudjuk lejátszani azt a meccset, amelyre az egész bajnokság közben készültünk, s amely évközben a mindennapok beszélgetéseinek tárgya volt, hogy „no, majd december 24-én, akkor lesz az igazi meccs, az Év Rangadója!” Nem volt mit tenni, elindultunk a hátsó földes felé, amelyen bokán felül ért a hó, már ahol ért, mert nem volt igazán hideg, igy aztán nagy területek már pocsolyásodnak, a talajra a profi újságírók azt mondták volna: játékra alkalmatlan.
Nem mehettünk haza anélkül, hogy ne játsszunk egyet még ebben az évben.
Közben befutott a Szentannai is, meg a jobbszélsőnk, a Való Sanyi is, jött az elsőszámú tartalék a Gerencsér Tomi, így mintha az aprószentek rendezték volna 12-en voltunk, amely ugye a legideálisabb létszám két hatos csapat kialakítására.
A tejes pályán sem annak állaga, sem saját erőnlétünk okából nem mertünk meccset kezdeni, a két tizenhatosra becipeltük és lefordítottuk a két kézilabdakaput (átkoztuk azt, aki a háló levette róla…) és már kezdődhetett is egy olyan örömfoci a javából, amelyhez a néhány lépésnyire lévő szenteste rajzolta a díszletet.
Védőkre és csatárokra osztottuk magunkat, s bár abban az évben olyan csapatokat győztünk le oda-vissza, mint a Honvéd, a Vasas, az Újpest, az MTK, a Csepel, hogy a „kicsikről (Beloiannisz, Autóbusz, Középületépitők, Gamma) ne is beszéljek, hiszen azok, minden túlzás és nagyképűség nélkül edzőmeccseknek számítottak csupán.
Az örült rohanásban észre sem vettük, hogy pillepuhán elkezd szállingózni a hó, már szinte alig látjuk a labdát úgy ránk sötétedett, a némi fényt, a pálya melletti Gyáli út villanyoszlopain himbálózó lámpatestek adták, a Barinka-féle talponállóból (igaztán stílszerűen) a pályáig hangzottak a kor divatos karácsonyi dalai.
-Gyerekek, nekem mennem kell, mert anyám megöl, ha nem viszem haza a fát…- mondta ki a „buligyilkos” mondatot a Bodnár Jancsi, s erre, mint a bajnokikon a szabad labdákra úgy csaptak le a többiek.
-Én is mennék, nagyanyámék már biztos megérkeztek Gyuláról, az egész család engem keres…- mondta talán a Kerekes Gyuszi, talán a Vigh Laci, hogy alkalmat adjon a balszélsőnknek, a Horváth Gyurinak arra, hogy benyögje: Én azt mondtam, hogy külön latinra megyek a Jolán nénihez…
Tudtuk mindannyian, hogy mennünk kell; hogy nincs tovább, de a pálya rabsága, a játék, és különösen a karácsonyi játék olyan rabul ejtett bennünket, ahogy szegény Monte Cristót őrizhette If vára.
6:6-ra álltunk, szebben nem is végződhetett volna ez az év, ez a szentesti rangadó, amikor a jobbösszekötő helyén kaptam egy labdát. Láttam, hogy a védők már lélekben haza felé készülődnek, így aztán gyorsan megjátszottam a középen kapura törő Vágvölgyi Misi. Misi, aki később a Fradiban, a Vasas Izzóban és az Egyetértésben is az NB I-ig vitte, most csak a kapu közvetlen közeléig jutott, élő ember nem volt a közepébe, akár belehelhette volna a győztes gólt a védők hálójába. De Misi mindenki döbbenetére a vonalon megállt, rálépett a labdára, a kezeit a két csípöjére tette, visszafordult a mezőny felé és ezt mondta:
-Csak nem képzelitek, hogy elrontom a karácsonyotokat?- nevetett a védők felé, és két dekázás után az égbe lőtte a labdát. A kezdőkörben még egy pillanatra összeölelkeztünk, aztán mindenki indult hazafelé, amerre néztünk minden küszöbön belépni készült a karácsony.
Az első alapozó edzésen hetekkel később a Bodnár Jancsi azzal állított be, hogy két hónapra ki vagyunk tiltva a tornateremből. Sehol nem tudott már karácsonyfát szerezni, örült balhé volt otthon, a család szentestélye háborús körülmények között telt, majd ért véget.
Tartott egy kis hatásszünetet majd ezt mondta:
-De azért van egy pótkulcsom. A fater holnap vidékre megy. Ha gondoljátok…
