Képzeljen el egy helyet, ahol érzésre mindig karácsony van. Szállingózik a hó, de sosincs annyira hideg, hogy ne lehetne kigombolt kabátban végigmenni az utcán egy bögre pillecukros kakaót szorongatva, kinyúlt ujjú pulóverben, vagy ahol tizennégy aggregátornak kell szolgáltatnia az ünnepi fényáradatot, hogy ne boruljon sötétségbe egész Amerika. Egy helyet, ahol az összes lakos összeáll, hogy együtt díszítse fel a város karácsonyfáját; ahol minden sarkon feltűnik egy csengővel hadonászó mikulás, vagy ahol a magánélet egy értelmezhetetlen fogalom, és mindenki azért drukkol, hogy a frissiben hazatérő, mindenki által ismert és szeretett, népszerű marketingszakember, tőkebefektető, vagy író (akit általában Claire-nek, vagy Mirandának hívnak [Kelly, Cailey, Hailey, Haylie vagy Holly is lehet – szerk.]), összejöjjön a favágóként/pékként/építkezésvezetőként/könyvesbolt-tulajdonosként tevékenykedő, lokálpatrióta Andrew-val vagy a közelmúltban megözvegyült Chris-szel. Az emberek általában baromira ráérnek, különösebb dolga senkinek nincs, és az amúgy elfoglalt életet élő főhősnek is épp adódik pár hónapja arra, hogy rendbe hozza a családi életét, kinyomozzon egy rejtélyes titkot a múltjából, megmentse a helyi könyvesboltot az összeomlástól vagy inspirációt gyűjtsön a könyvéhez. És persze, hogy szerelembe essen, mindent felégessen maga mögött, és boldogan éljen ott, ahonnan annak idején elköltözött.
Meg fog lepődni, de létezik ilyen hely (és nem csak a FILM4, ahol a fent vázolt történetek némi eltéréssel, de megtekinthetők ezen a héten), hanem a mesésen giccses Vermont, amely híres a zöld hegyeiről (nem véletlenül hívják Green Mountain State-nek) és a városokat körülvevő fenyőerdőiről (az állam területének körülbelül 75%-át erdők borítják). Kétségtelenül olyan atmoszféra lengi körül, amely nélkül egyetlen karácsonyi film sem működhetne annyira sziruposan, ahogy azt általában elvárja az ember. És hát éppen ezért nem véletlenül kedvelt célpontja a filmeseknek, de vajon Vermont a valóságban is egy olyan hely, ahol minden második embernek péksége van, minden harmadik forrócsokizót vezet, vagy egész évben tevékenyen kiveszi a részét a helyi karácsonyfa-ültetvény körüli teendőkben?
Nos a valóság, amellett, hogy nyilván nem ilyen nyálasan idilli, egészen közel áll a leírtakhoz. Vermont állam valóban tele van olyan kisvárosokkal, mint Stowe, Woodstock vagy Middlebury, ahol a történelmi házak, a régi, fedett hidak és a helyi boltok épp úgy festenek, mint egy karácsonyi film díszlete, csakhogy az emberek, természetükből és saját problémáikból fakadóan kevésbé úszkálnak cukormáztengerben, és ugyanúgy próbálnak túlélni, mint bárki más a világban. Pláne egy olyan környezetben, ahol tényleg rengeteg hó esik, és az infrastruktúrának ezt ki kell bírnia, meg hát valamiből a fűtésszámlát is ki kell fizetni. Vermont ugyanis tényleg híres a havas teleiről, és míg ennek megvan a maga bája, sokszor annyira mégsem szórakoztató ez az időszak: a helyiek elég gyakran küzdenek a jeges utakkal, a hógátakkal, amelyeket a hókotrók hagynak maguk után, és nem egyszer probléma az áramkimaradás sem. És persze a karácsonyi filmekben ritkán őrjöngenek amiatt, hogy már megint elkésnek az irodából a nyomorult hólapátolás miatt, a valóságban viszont ez létező probléma arrafelé, és nyugodtan mondhatjuk, hogy náluk ez a tél legnépszerűbb sportja (és kevésbé a rénszarvasetetés egy fűtött csűrben, vagy boldog arccal szánkózás a főúton, kutyával).
Akármilyen romantikusan hangzik is, az sem reális elképzelés, hogy egy kisváros kizárólag a helyi cukrászdáival tartsa fenn magát, az meg pláne elképzelhetetlen, hogy emberek tömegei tevékenykedjenek a helyi karácsonyfa-árusnál még áprilisban is. Persze Vermont városainak gazdasága elsősorban a mezőgazdaságra, a turizmusra és a kézműves termékek kereskedelmére épül (az állam híres a juharszirupjáról és a tejtermékeiről, különösen a Ben & Jerry’s fagylaltról), ugyanakkor a gazdasága nem mindig tekinthető kifejezetten stabilnak: a munkahelyek száma korlátozott, és a fiatalok igen gyakran elköltöznek, hogy nagyobb városokban találjanak lehetőséget a boldogulásra.
Az a rész viszont nem mese, hogy a Vermontban élők törődnek egymással, és a közösségi élmények valóban fontos szerepet kapnak az életükben: ilyenek a helyi piacok, a kézműves és karácsonyi vásárok vagy a jótékonysági rendezvények, a közös korcsolyázások és a faluszintű karácsonyfa-díszítések. Ezek nem pusztán a turistáknak szólnak, hanem az itt élők mindennapi életének szerves részét képezik. Még az állam legnagyobb városát, a közel 50 ezer lakosú Burlingtont is a kisvárosi hangulat jellemzi (pedig itt található a Vermonti Egyetem is, amely a helyi kulturális és gazdasági élet egyik mozgatórugója). Érdekesség, hogy az emberek állítólag tényleg majdnem mindenhol olyan kedvesek, amilyennek a filmekben bemutatják őket, és szívesen fogadják a turistákat.
A rossz hír viszont az, hogy ők is emberek, a maguk valós, fájdalmas és megoldandó problémáival, akiknek ugyanúgy meg kell küzdeniük a hétköznapi stresszel és egyéb kihívásokkal, mint bárkinek. A helyi favágók és pékek valószínűleg nem járnak mind csinos kockás flanelingben, és nem várják minden este az ujjaikkal malmozva a nagyvárosi nőt, aki egyedül sétál be az életükbe, és ezek a nők sem éreznek mindig késztetést arra, hogy összejöjjenek a gimnáziumi szerelmükkel, még akkor sem, ha az meg tudja szerelni a falból kiszakadt ajtókeretet, szemben az otthon hagyott, cégvezető pasijukkal, aki amúgy amilyen gazdag, olyan undok és nagyképű.
Vermontban játszódó karácsonyi történeteinket, ahogy már említettem, a FILM4-en tekintheti meg a héten, ezek sorrendben a következők: Vermonti rejtély (hétfő, 18:10), Karácsonykor minden út haza vezet (csütörtök, 10:50), Könyvesbolt karácsonyra (szombat, 10:45)
