Emilie Richards nem tervezte, hogy író lesz, ehhez képest már több mint 70 regényét adták ki több nyelven is, amelyek közül jó párat meg is filmesítettek Németországban (nálunk pedig a héten minden nap láthat egyet 14:15-től a TV4-en). Az amerikai írónő termékenységének titka saját bevallása szerint főként abban keresendő, hogy minden érdekli, ami a világban zajlik, és mindent ki is akar próbálni, ugyanakkor az sem elhanyagolható szempont (és ezt már csak én teszem hozzá), hogy egészen könnyedén ugrál műfajok között, és bármiről képes írni, amire az irányadó trendek szerint éppen igény mutatkozik. Ha kell, romantikus krimit ír vagy futurisztikus fantasyt, misztikus történeteket, női irodalmat, könnyed vagy drámai könyveket (de olykor olyanokat is, amelyekre nem kifejezetten büszke).
Pedig nem is tanulta. A Florida Állami Egyetemen amerikai tanulmányokat hallgatott, majd a Virginia Tech-en családfejlesztési mesterképzést végzett, amelyet befejezve sokáig mentálhigiénés szakemberként, főként családsegítő szektorokban dolgozott. „Kihagytam az angolórákat az egyetemen, és csak egy kreatív írás kurzust végeztem el szórakozásból. Azonnal elvarázsolt” – nyilatkozta Richards, aki ennek ellenére is csak felnőttként, akkor kezdett el írni, amikor családjával New Orleans-ba költöztek, ő pedig olyan elfoglaltságot keresett magának, ami szórakoztatja, mégis marad ideje fia, Brendan terelgetésére (unitárius lelkipásztor férjével összesen két fiút és egy Indiából örökbefogadott lányt neveltek fel, négy unokájuk született). Ekkor jutott eszébe az írás, amibe belekezdve eleinte bizonytalan volt, aztán mégis elég hamar belejött.
„Féltem, ugyanakkor a világ legcsodálatosabb dolga volt a számítógép előtt ülni, és hagyni, hogy a képzeletem szabadon szárnyaljon” – emlékezett vissza a kezdeti nehézségekre. „Tényleg nem tudtam, mit csinálok. Fogalmam sem volt, ezért elmentem a könyvtárba, és elolvastam mindent, amit a könyvkiadásról tudni kell”. Két és fél évnyi munka után, 1985-ben adta ki Brendan’s Song című első, romantikus regényét, amely akkora sikert aratott, hogy az írás hamarosan hobbiból hivatássá fejlődött az életében. Eleinte legjobban azt élvezte benne, hogy két süteménysütés és három házifeladat-ellenőrzés között is leülhetett dolgozni, aztán pedig azt, hogy művei egyre kelendőbbé váltak, és már nemcsak a fióknak, hanem széles közönségnek alkothatott.
Karrierje ugyan szépen ívelt felfelé, Richardsnak időről-időre alkalmazkodnia kellett ahhoz, hogy az olvasókkal egy időben a kiadók ízlése is igen gyorsan változik, és míg kezdetben romantikus regényeket írt, hamarosan egyéb, női mainstream-irodalomra kellett fókuszálnia. Ezért az 1990-es években felhagyott a romantikával, és régi munkájából fakadó tapasztalatait felhasználva a családi titkokkal és kapcsolatokkal kezdett el foglalkozni, főként azt boncolgatta, hogy előbbiek milyen hatással vannak egy család életére. Több családi sagát írt, mielőtt az olvasói visszajelzések arra figyelmeztették, hogy a rövidebb, de szélesebb témákat kellene előtérbe helyeznie, ezért áttért a problémaközpontú női irodalomra. Aztán hamarosan ismét irányt váltott, és megírta tematikáját tekintve merőben eltérő, Ministry is Murder című krimisorozatát.
Annak idején a könyvtárban szerzett plusz információkat a műveihez, és ugyan az internet térhódításával már könnyebb lett a dolga, fontosnak tartja, hogy bizonyos esetekben személyesen kutasson: az A Family of Strangers című műve esetében például egy napot töltött egy orlandói kutyakiképző központban, hogy néhány specifikus kérdést meg tudjon válaszolni a könyvében. Abban pedig, hogy szereplőit hiteles környezetbe helyezze, sokat segített, hogy férje munkájából adódóan gyakran utaztak, és különböző városokban éltek: laktak Floridában, Louisianában, Kaliforniában, Ohióban, Pennsylvaniában, Arlingtonban, sokáig pedig VISTA-önkéntesként tevékenykedtek az arkansasi Ozark-hegységben. A sok költözés és utazás élménye rengeteg tapasztalatot adott Richards írói munkásságához, és bár a rajongók gyakran megkérdezik, hogy művei önéletrajzi ihletésűek-e, kalandos fiatalkora ellenére valójában egytől-egyig fantáziájának szüleményei. Pedig, mondja, sokkal könnyebb és érdekesebb lenne úgy bemutatkozni, ha minden, amit valaha leírt, igaz volna:
„Lehetnék a három nővér közül az egyik, akik egy ír-amerikai bárt vezetnek, nemrég váltam volna el egy férfitól, aki sötét titkokkal lépett be a házasságunkba, majd frissen házasodtam volna egy lelkésszel egy olyan városban, ahol meglepően magas a gyilkosságok száma. Szórakozásból ausztrál gyöngyökért merülnék, látványos takarókat készítenék, vadászatokon vennék részt, és hurrikánokkal dacolnék, miközben az egyik kezemmel gumbót kavarnék, a másikban meg tűt és cérnát tartanék. A valóságban ebből nagyon kevésnek van valóságalapja. Van egy bájos bátyám, de nincsenek nővéreim. Anyám mesélt az ír apjáról, aki gyönyörű tenorját sok bárban megcsillogtatta Bronxban, de tudomásom szerint soha nem vezetett egyet sem. Sok éve boldog házasságban élek, és ha a férjemnek vannak is sötét titkai, még nem fedeztem fel őket. Soha nem találtam holttestet a verandánkon, és soha nem kértek fel gyilkosság megoldására. Ezért különösen hálás vagyok.”
