Senki sem tudja, mit szívott Annie Moberly és Eleanor Jourdain 1901. augusztus 10-én, amikor ellátogattak a Párizs melletti versailles-i kastélyba egy kis időutazásra, mindenesetre manapság biztos, hogy elkoboznák tőlük. Szó szerint értjük, a két tudós ugyanis nemcsak egyszerűen átadta magát a hely történelmi szellemének, hanem állításuk szerint valamiféle csoda folytán visszarepültek az időben, a nagy francia forradalom korába. Ráadásul először még csak észre sem vették.
Akkor vált gyanússá, hogy valami nem stimmel, amikor a kertben sétálgatva szembetalálkoztak egy furcsa alakkal, aki köpenyt viselt meg valami szokatlan, sombrerószerű kalapot, és még beszédbe is elegyedett velük. A helyzetet csak fokozta, amikor egy padon ücsörgő, ódivatú ruhába bújt nőtt láttak rajzolgatni, miközben ők maguk egyre erősödő, ólmos fáradtságot és levertséget tapasztaltak. Először úgy vélték, csak a kánikula játszik velük, később azonban tehetségesen meggyőzték egymást, hogy itt nyilvánvalóan nem lehet szó másról, csak hogy akaratuk ellenére utaztak egyet az időben.
Állításukat olyan tapasztalatokra alapozták, hogy például a séta során számos épületet láttak, amelyek a XX. században nem úgy álltak, vagy ott sem voltak, sőt, a kastélyon belül állítólag régies öltözékbe bújt alakok léptek elő olyan ajtók mögül, amelyeket hosszú évek óta nem nyitott ki senki. Utólag arra is rájöttek, hogy a konzervatívan öltözködő, rajzoló hölgy minden bizonnyal XVI. Lajos felesége, Marie Antoinette lehetett.
Nem tudni, miért, mégis sokan kételkedtek a két nő állításaiban, amikor azok tíz évvel később megírták élményeiket az An Adventure (Kaland) című könyvükben. Noha beszámolóik nem mindenhol egyeztek (mondjuk pont lett volna idejük összevetni a sztorijaikat, de mindegy), elbeszélésükben ugyanakkor több tényező is megjelenik, amelyekről elméletileg nem is tudhattak, hacsak valóban vissza nem mentek a múltba. Elég gyanús például, hogy pontosan és rendkívüli részletességgel fel tudták idézni a kert hajdani elrendezését, az ismeretlenek ruházatát és a kastély építészeti kialakítását, pedig ezekhez az információkhoz csak olyan dokumentumokban férhettek volna hozzá, amelyekre legtöbbször véletlenül, a világ legeldugottabb kis levéltáraiban szoktak rátalálni az emberek. Persze lehet, hogy épp rábukkantak egy ilyenre, és csak utána pattant ki a fejükből az ötlet, hogy játsszanak Bill és Tedet, ők ugyanakkor egész életükben tartották magukat ahhoz, hogy igazat beszélnek. Érdekesség, hogy időutazásuk napján erős elektromos viharok dúltak Európában, és mivel tudvalevő, hogy az időjárás hatással lehet az ember érzékelésére, simán előfordulhat, hogy csak két, frontérzékeny nő története ez, akik könyvet írtak a hallucinációikról.
Persze nem csak a versailles-i palotát övezik furcsa rejtélyek, gyakorlatilag minden ódon várkastély megérdemli, hogy legyen saját legendája, és bár a legtöbb a szellemhistóriák köré épül, ez kicsit sem von le az értékükből – elvégre mivel lehetne jobban fenntartani az érdeklődést, mint néhány átlátszó alakkal, aki meghalt, de visszatért, hogy halálra ijessze a betérő látogatókat? Na ugye. Ott van például a madridi Linares-palota, amely a misztikus történetek szerint egy elátkozott, banditák lakta olajfaligetre épült, amelyet az 1808-as függetlenségi háborúban a franciák börtönnek használtak, majd itt gyilkolták meg és temették el áldozataikat. A palota 1873-ban épült fel a területen, a Murga család lakta, amíg az utolsó örökösök be nem zárták. Az egyik legenda szerint José de Murga y Reolid, Linares márkija feleségül vett egy nőt, akiről csak később tudta meg, hogy a saját, törvénytelen húga is egyben. Ettől kissé megzavarodott, és mielőtt öngyilkos lett volna, feleségével együtt gyorsan megölték vérfertőzött viszonyukból született lányukat, és befalazták a palota egyik szobájának falába.
A szóbeszédek szerint apja és lánya együtt kísértenek a palotában azóta is. Ezt egy bizonyos Carmen Sánchez de Castro nevá pszichológus állítólag maga is megtapasztalta, amikor 1987-ben furcsa hangokat hallott az épület falain belül, és valami ismeretlen erő többször meg is taszajtotta kutatás közben, amitől de Castro alighanem rendesen kizökkent a munkából. Az épületet azóta számos parapszichológus látogatta már meg, akik erőteljes pszichikai hatásokat érzékeltek a kápolna padlóján és a márki hálószobájában, más helyiségekben pedig hirtelen hőmérséklet-változásokat tapasztaltak, vagy orgonamuzsikát és kísérteties hangokat hallottak. Sol Blanco Soler kutató több mint 450 fényképet készített a palotában 1989-ben, amelyekből tizenegyen furcsa fények tükröződtek – ezeket szabad szemmel nem lehetett látni. Persze ha a kutató egy kicsit is értett volna a fényképezéshez, tudhatta volna, hogy amit nem látunk, az a fotón sem fog megjelenni, kivéve, ha csukott szemmel fotózunk, vagy elrontunk valamit előhívás közben.
Médiumok és egyes szemtanúk szerint három szellem lakik a dániai Hørve városában található Dragsholm-kastélyban: egy szürke nő, egy fehér nő és egy nem tudni, milyen színű férfi, bizonyos James Hepburn, Bothwell negyedik grófja; utóbbi egy skót nemes, aki Stuart Mária skót királynő harmadik, egyben utolsó férje volt. Miután 1215-ben palotává építették, majd a középkorban erődített kastéllyá alakították, Dragsholm a reformáció idején, 1536-tól 1664-ig a nemesség és az egyházi foglyok börtöneként szolgált. Ide zárták be Lord Bothwellt, akiről úgy hírlett, maga gyilkolta meg felesége második férjét (de legalábbis a legfőbb értelmi szerző mindenképpen ő volt). A grófot szörnyű körülmények között tartották fogva, majd egy oszlophoz láncolva hagyták meghalni. A legenda szerint a lelke azóta sem volt képes megnyugodni, szelleme pedig a mai napig kísért arra, állítólag gyakran hajt át lovas kocsival az udvaron, és többen számoltak be lódobogásra emlékeztető hangokról, pedig állítólag már hosszú évek óta nem járt arra egyetlen ló sem.
Az 1810-es években Edmund Lenthal Swifte költő volt a brit koronaékszerek őre, és ahogy azt a feladatai megkívánták, a TowerMartin-tornyában lévő Ékszerek Házában lakott. 1817 októberében járunk. Egy este Swifte együtt vacsorázott a feleségével, a fiával és a sógornőjével, éppen abban a teremben, amelyben állítólag VIII. Henrik felesége, Boleyn Anna élt, amíg le nem fejezték. Az alaphangulat remek volt: behúzott függönyök, bezárt ajtók, néhány pislákoló gyertya az asztal közepén. Aztán egy velőtrázó sikoly. Swifte felesége volt az, aki az asztal és a mennyezett között észrevett egy henger alakú, karvastagságú, lebegő tárgyat, amelyben valami kék-fehér színű, sűrű folyadék lötykölődött (a férfi romantikusan csak „gyülekező, nyári fellegként” emlegette később).
A lebegő tárgyat a házaspár mindkét tagja látni vélte (a kisfiú és a sógornő azonban rejtélyes módon nem), ezért amikor az (nevezzük csak izének) szépen megkerülte az asztalt, és megállt az asszony válla fölött, aki úgy érezte, hogy „megfogta” őt, Swifte, tehetetlenségében a nő mögötti falrészhez hajította a székét. A tárgy ettől megriadt, és örökre eltűnt. Noha a férfi erősen gyanakodott, hogy természetfölötti erővel van dolguk, ebben az időszakban két lány is lakott a Towerben, akikről az a hír járta, hogy szemfényvesztő kísérleteket folytatnak, de nem találtak bizonyítékot arra, hogy ehhez bármi közük is lett volna. Valami azonban lehetett a levegőben akkoriban, már ami a Tower körül zajló misztikus eseményeket illeti, az egyik éjjeliőr például egy medvére emlékeztető alakot látott kimászni az Ékszerek Házának ajtaja alól (jó szellős ajtó lehetett, vagy slank medve), és miután bajonettjével jól megböködte, ijedtében elájult. Szerencsétlen őr aztán két nappal később a sokk következtében elhalálozott.
A végtelenségig folytathatnánk a paloták rejtélyeit, de most átadjuk a lehetőséget Emma Fielding régészprofesszornak (Courtney Thorne-Smith), aki a Chandler kastély titka című film második részében azzal szembesül, hogy kollégáját holtan találják a kastély egyik kriptájában. Emma, tanítványai és Conner FBI-ügynök ezután hamarosan felfednek egy ősrégi átkot. A filmet csütörtökön, 18:10 perctől láthatja a FILM4-en.
