Ha Daniel Olmo, a spanyol válogatott és az RB Leipzig remek középpályása csak néhány lépéssel odébb áll, mint ahol éppen állt a Spanyoloroszág–Anglia Eb-döntő 90. percben, akkor Marc Guéhi fejese akadály nélkül jut be a spanyolok kapujába és az Eb-döntő, még ha rövidített formában is, de kezdődhetett volna elölről. Olmo azonban pontosan ott állt, ahová egy nemzet, méghozzá a teljes spanyol nép együttesen állította. A gólvonalról a mezőnybe fejelte a labdát, s aki már csak egy mérkőzést látott életében pontosan tudta: itt a vége, Spanyolország minden további ráadástól függetlenül megnyerte a mérkőzést és az Európa-bajnokságot.
Az élet nem az a fajta társasjáték, amelyben mindig a mindenben egyértelműen legjobb lesz végül a győztes. Millió példát lehetne felhozni arra, hogy milyen sokszor vitte el a pálmát egy arra jó néhány másik indulóval, vetélytárssal, ellenféllel szemben összehasonlíthatatlanul gyengébb fél, de ahogyan azt mondani szokták, az idő mindent betakar. Néhány év múlva már csak az elsőre, csak a győztesre emlékszik a világ. Éppen ennek a (futball)világnak köszönhető, hogy a 2024-as labdarúgó Európa-bajnokságot végül egy olyan válogatott nyerte, amely a maga diadalát a futball minden létező nézőpontjából magasan megérdemelte. Rendben, a spanyolok (a németekkel, a franciákkal, az angolokkal, a belgákkal, a hollandokkal) az elejétől kezdve ott voltak a „bölcsek tanácsában”, állandó meghívójuk volt ahhoz a kerekasztalhoz, ahol a legnagyobbak osztották fel egymás között a kontinens labdarúgását.
Arra azonban talán még ők maguk sem tettek volna jelentős összeget, hogy aztán, amikor magukra a csatákra sor kerül, úgy gázolnak át hét ellenfelükön is, ahogy tették azt bizonyos Bonaparte Napóleon csapatai egészen Waterlooig. A spanyoloknak azonban ezen a németországi tornán – nem volt Waterloojuk! Pedig amióta a futballban világ- és Európa bajnokságokat rendeznek, azaz a válogatottak közel egy hónap alatt öt-hat-hét meccset is játszani kényszerülnek, eddig még minden győztesnek volt egy nagy bukott csatája, amikor minden összeomlani látszott és csak a hadvezérüknek köszönhették, hogy már a következő meccsre rendezni tudták a soraikat.
A spanyolokat valahogy erre az egy hónapra megáldotta a futball minden szentje. No, nem úgy, hogy nem voltak sérültjeik, nem sárgázódott ki közülük senki, nem állt egy Olmo éppen ott, ahol abban a pillanatban állnia kellett, hanem valami láthatatlan rendező intésére, még első csoportmeccsükön, a horvátok ellen valahogy felvettek egy ritmust, és ezt hét meccsen át tartani tudták, de úgy, hogy futballjuk zenéjének hangereje adott esetben mindig jóval erősebb volt az alaphangzásnál, mint csendesült volna. Szó sincs arról, hogy minden meccsükön ugyanolyan remek teljesítményt nyújtottak, de magát az anyagot álmukba felverve is tudták egy erős négyesre, s aztán, ha kihívták felelni őket, ebből vagy csináltak egy csillagos ötöst, de soha sem estek le a hármas osztályzatig. Volt egy alapjátékuk, amely a labda mindenáron megbecsülésében nyilvánult meg, de ők (ellentétben a tikitakát mesterszinten játszó Iniestáékkal) sokkal több villámgyors kontrára, és a szélek hatékony bejátszására is jelentős erőket fordítottak.
Két időszak válogatottját soha sem szabad összehasonlítani, mert mindkettő más időben, más térben, más körülmények között, más ellenfelekkel szemben, más játékvezetők bíráskodása mellett vívta meg csatáját, ezért azt sem lehet tévedhetetlenül megmondani, hogy a legjobb formájában lévő, egykori echte tikatakás válogatottjuk mit játszana a mai, immáron Európa-bajnok nemzeti tizeneggyel, de, hogy Xaviék megszenvednének Rodriékkal szemben, az borítékolható. Az a tény, hogy az angolok is szenvedtek ellenük, már kevésbé meglepő, hiszen Gareth Southgate gárdája úgy aratott mondhatni majdhogynem világsikert ezen az Európa-bajnokságon, hogy akik az ő szemszögükből, vagy éppen szívből-lélekből nekik szorítva nézték a mérkőzéseiket, azok a látványtól inkább sírva fakadtak, mint a szépérzéküket növelték volna.
Emberemlékezet óta válogatott zsinórban nem mutatott annyi szürke, semmitmondó, tehetetlen játékpercet, mint amennyit ők Németországban produkáltak. Ilyen pocsék futballal még nem jutott senki a fináléba. És ez még akkor is igaz, ha a torna legvége felé már abból a kivételes futballtudásból is bemutattak valamit, amelynek birtokában egy futballista az angol válogatott mezét egyáltalán magára húzhatja. A labdarúgásban több évtizedes egy mondás: „a legértékesebb győzelem, az, amelyet rossz játékkal ér el egy csapat!”. Ez azt jelenti, hogy remekül játszva, brillírozva, a közönséget elandalítva nem nagy dolog nyerni, de amikor valaki úgy szenved, kínlódik és bajlódik még a legegyszerűbb játékelemekkel is, mint tették azt az angolok, és mégis lépésről lépésre halad a döntő (és egyben akár a végső győzelem irányába), akkor ott nem nagyon van helye a kritikának.
Hiszen, ha őket darabokra szedjük, akkor mit mondjunk azokról, akik már hetek óta otthonról nézik az Eb-küzdelmeit? Az angolok szövetségi kapitánya részint volt olyan jó játékos és jelenleg is van annyira rátermett szakvezető, hogy látnia kellett: ezzel a futballal lehet, hogy elér akár a döntőbe is, de hogy a világ kollektív füttykoncertbe kezd, ha az angolok meccsét látja, abban is biztosnak kellett lennie. Tudta, látta és mégsem változtatott. Legalábbis sokkal később szánta el magát bármilyen cserére, vagy harcmód kiigazításra, mint azt már egy világ látta részint a helyszínen, részint a képernyők előtt. Csatársorának teljes tehetetlenségét és gólképtelenségét látva el nem tudom képzelni, hogy ne bánta volna, amiért otthon hagyott olyan gólgépeket, mint Sterling, Rashford, Grealish, Henderson, vagy ne hiányzott volna neki a szögletekből rendre gólt fejelő Maguire.
Ezen már nem változtathatott, de azon igen, hogy akár minden meccsen pályára küldi azt a Watkins-Palmer kettőst, amely általában egy negyedóra alatt több gólveszélyes helyzetet hozott össze és fontosabb gólokat szerzett, mint a többiek mérkőzések során keresztül. De nem, lehetett az angol csapat bármilyen bajban, állhatott abszolút kiesésre, mind Ollie Watkins, mind Cole Palmer csak ültek a padon és az edző intésére vártak, hogy menjenek bemelegíteni. Aztán amikor mehettek, akkor egyszer Watkins lőtte a hollandok ellen döntőbe Angliát a 91. percben, egyszer pedig Palmer hozta vissza a fináléban lőtt góljával legalább a hosszabbítás, vagy akár a győzelem minden esélyét és reményét.
Ezzel szemben képtelen volt kihagyni a kezdőből azt a Harry Kane-t, aki öt társával osztozkodva tagja lett ugyan annak a hatos brigádnak, amely elmondhatja magáról, hogy a 2024-es Eb társgólkirálya lett, ennek ellenére meggyőződésem: nincs már helye az angol nemzeti tizenegy kezdőcsapatában. Persze, a világ minden edzője Harry Kane-t mindig a kezdőbe állítanám, mert gólmúltja olyan példátlan, hogy arról önként lemondani egyenlő a tréneri harakirivel. De amikor már sorozatban negyedszer-ötödször is azt látom, hogy a derék Harryt az ellenfelek játszi könnyedséggel veszik le a pályáról, csak megpróbálkoznék valaki mással, igaz, ha azzal a „valaki mással” kapok ki, Kane meg nem játszik, akkor valószínűleg már vehetem is a kalapomat.
Néhány szó erejéig visszatérve még a győztes spanyolokra: könnyen eltudom képzelni, hogy milyen volt az élet akár a madridi tereken, utcákon, akár az ibizai tengerparti bárokban a csereként beállt és a semmiből Eb-győzelmet érő Mikel Oyarzabal góljának pillanatában. A világ nagyon sok pontján tudnak szinte magukból kivetkőzni válogatottjuk győzelme láttán, de ebben a képzeletbeli versenyben is minimum dobogósok a spanyolok. A földkerekség kevés pontján imádják úgy a futballt, mint Ibériában, és most megadatik nekik, hogy talán a világ, de Európa labdarúgását is ők uralják. A Real Madrid BL-győzelme, a válogatott Eb-diadala olyan két tartópillére egy ország labdarúgásának, amelyekre hidat lehet építeni, harmadik tartópillérre talán már nincs is szükség. Márpedig náluk éppen ez a harmadik, ám annál fontosabb tartópillér is rendkívül szilárd, s olyanok viszik a hátukon, mint az Európa-bajnokságon végleg a futball úri kaszinójának tagjai közé bejelentkező barcelonai „gimnazista” Lamine Yamal és az eddig Bilbaóban játszó, ám mostanában éppen Yamal hatására a klubváltáson gondolkozó Nico Williams.
Ha ők ketten semmi mást nem csináltak volna ezen a tornán, mint megszerzik a spanyolok vezető gólját, akkor már eleve gondolkozhatnának azon, hogy miként férnek majd be egyszerre a Barcelona kezdőcsapatába, de ők ennél sokkal többet tettek. Ez a két ördögfióka olyan stílusú futballra képes, amely a mai kor szellemének és követelményeinek szokásai közepette varázsolja vissza a pályákra azokat az időket, amikor ott még Puskások, Di Stéfanók, Pelék, és hozzájuk hasonló világsztárok játszottak. Üvölt róluk, hogy ők még nem kínlódják, nem szenvedik, hanem felhőtlen örömmel, felszabadultan játsszák a futballt, miközben azt csinálnak a labdával, amit akarnak. Amikor a gól előtti parádéjukat megcsinálták, és amikor Yamal akkor adta abszolút önzetlenül játékostársa és kenyeres pajtása Williams elé a labdát, amikor azt ő maga is némi erőfeszítések árán Pickford hálójába küldhette volna, kisebbik unokámmal, aki U13-ban „varázsol”, s akivel nagy vitában vagyok Yamal és Williams kérdésben, csak ennyit mondtam:
– Na, látod, ezért ők az Európa-bajnokok!
Aztán, amikor meg Olmo mentett a gólvonalról, ő nézett rám finoman szólva gúnyosan.
Csak a válaszra nem számított:
– És ezért is…
