A napokban mutatta be a Netflix a legendás kolumbiai kapusról, René Higuitáról szóló dokumentumfilmjét. A fizimiskája és játékstílusa alapján is különlegesnek számító hálóőr az 1995-ben az angolok ellen bemutatott elképesztő védésével, az ún. skorpiórúgással vonult be örökre a futballtörténelembe, de azért is érdemes beszélni róla, mert sokak szerint a mai modern, az összjátékban immár aktívan résztvevő portások egyfajta úttörője volt már a 80-as, 90-es években is.
„Ez egy isteni küldetés volt, mert a Jóisten adott nekem egy lehetőséget arra, hogy boldoggá tegyek egy családot.”
Érdekes tesztnek vetettem alá a közelmúltban 11 éves kisfiamat, aki egyébként focizik és természetesen nyomon követi a sportág eseményeit, de számomra kétséges volt, hogy a több évtizeddel ezelőtti – az én gyermek-, illetve ifjúkoromban megcsodált – játékosokat ismeri-e. „Hallottál már Higuitáról? Tudod, ő egy kolumbiai kapus volt, valamikor a….” – kérdeztem, de már vágta is rá azonnal: naná, az a fura kinézetű, nagyhajú figura, aki azt a skorpiórúgást bemutatta…Bevallom, meglepődtem a dolgon, de aztán elmondta, hogy a legnagyobb videomegosztó oldalon százával lehet megtalálni a korábbi kiváló hálóőrről szóló összeállításokat.
Nem tagadom, nekem, aki a 70-es évek derekán születtem, az 1990-es és 1994-es foci-vb akkora élményt jelentett (annak ellenére, hogy ezeken már nem volt ott a magyar válogatott, bár az utolsó világbajnokságunkat, az 1986-ost igazi rémálomként éltem meg…), hogy ezeknek a tornáknak szinte minden pillanatára emlékszem a mai napig.
Jó néhány olyan nemzeti csapatot, sőt rajtuk keresztül országot ismerhettem meg, amelyek számomra vadonatúj, de legalábbis az akkor Európában megszokottól teljesen eltérő stílusban játszottak, és hihetetlen figurák, igazi karakterek szerepeltek bennük. Az egyik ilyen együttes volt a kolumbiai, amely a 90-es vb egyik sötét lovaként érkezett Olaszországba.
Hamar feltűnt abban a gárdában két loboncos hajú, mókás illető, akik hamar belopták magukat a fociszurkolók millióinak szívébe. Az egyikük a csapatkapitány, Carlos Valderrama volt, aki akkoriban a Montpellier-ben légióskodott, a másikuk pedig a dél-amerikaiak első számú kapusa, René Higuita.
A leginkább egy 70-es évekbeli latin-amerikai diszkósztárra emlékeztető portástól olyan megoldásokat láthattunk, melyektől tátva maradt a szánk: bár akkoriban még simán meg lehetett fogni a hazagurított labdát, Higuita rendre elhagyta a saját 16-osát és beszállt a védőkkel való összjátékba, sőt cselezett is, ha arra volt szükség – vagy akkor is, amikor nem. Nehezen tudtam eldönteni, hogy ez ámokfutásnak számított, vagy inkább bátor felfogásnak a kapus részéről, de tetszett, annyi szent. Más kérdés, hogy a kolumbiaiak álmait éppen Higuita törte össze, amikor a Kamerun elleni nyolcaddöntő hosszabbításában elszámította magát, és a labdát tőle elcsenő Roger Milla gólt rúgott neki.
Persze addig, hogy a játékos ezen a szinten, egy ilyen rangos meccsen védhessen, el kellett jutni, ami sosem könnyű. A mélyszegénységtől és bűnözéstől sújtott Kolumbia második legnagyobb városában, Medellinben nőtt fel, nagyon fiatal volt még, amikor édesapja elhagyta őket, édesanyja pedig nem sokkal ezután elhunyt. A nagymamája nevelte, és bizony már tinédzserként dolgoznia kellett. Emellett természetesen focizott orrvérzésig, nevelőegyesületénél, a Millonariosnál eleinte az ellenfelek hálóőreit riogatta, hiszen csatár volt. Az egyik meccsen azonban, miután a csapat kapusa megsérült, kényszerből be kellett állnia a kapuba, és mivel parádézott, végül ott is ragadt.
Egy évvel azután, hogy bemutatkozott a felnőtt együttesnél, már el is vitte a legtehetősebb kolumbiai klub, az Atlético Nacional, amelyért az ifjú René gyerekkora óta rajongott. Higuita stílusát itt már egy egész ország megismerte, a medellini alakulat pedig történelmet írt: 1989-ben első kolumbiai csapatként megnyerte a Libertadores-kupát, sőt a CONCACAF- és a CONMEBOL-zóna legjobb együtteseinek párharcát, a Copa Interamericanát is. Előbbi sorozat döntőjében Higuita volt a nagybetűs hős, hiszen a paraguayi Olimpia Asunción elleni visszavágó 11-espárbajában három védést is bemutatott, emellett egy büntetőt maga is értékesített.
A hamar közönségkedvenccé váló futballista 1987-ben debütált a válogatottban, amellyel az 1989-es Copa Américán még csalódást okozott, utána viszont jött az említett 1990-es világbajnokság, ahol már nemcsak a dél-amerikaiak, hanem a világ focidrukkerei is megismerhették a nevét.
Az egyik legnagyobb kérdőjel Higuita pályafutásában az, vajon miért nem tudott komoly, jegyzett európai klubhoz szerződni. 1992-ben egy rövid időre a spanyol Valladolidhoz igazolt, de karrierje többi részében kolumbiai, ecuadori és venezuelai csapatokban szerepelt. Összesen 68 alkalommal viselte a válogatott mezét – utoljára 1999-ben. Az aktív futballal csaknem 43 évesen, 2009-ben hagyott fel.
Lássuk, mit is adott nekünk René Higuita, vagyis El Loco („Az őrült”), ahogy az őt a Nacionalnál és a nemzeti csapatnál is trenírozó Francisco Maturana elnevezte.
Mindenekelőtt természetesen azt a bizonyos skorpiórúgást. 1995. szeptember 6-án a Wembley-ben, az angolok elleni barátságos mérkőzésen a söprögető kapusként (sweeper keeper) is becézett játékos Jamie Redknapp lövésszerű beadását a kapunak háttal állva, előreugorva úgy rúgta ki a mezőnybe, hogy a labdát maga mögé engedte… Leírni pontosan szinte lehetetlen, de szerencsére a mai napig látható az elképesztő jelenet, a BBC eredeti kommentálásában:
Kevesen tudják, de Higuita minden idők egyik leggólerősebb kapusa – egészen pontosan a futballtörténelem ötödik legjobbjáról van szó. Pályafutása során összesen 43-szor talált az ellenfelek kapujába, 35 alkalommal szabadrúgásból, hétszer 11-esből, egyszer pedig mezőnyből, a saját (!) térfeléről. A válogatottban 3 gól fűződik a nevéhez. A vonatkozó listán csak a brazil Rogério Ceni, a paraguayi José Luis Chilavert, a mexikói Jorge Campos és a perui Johnny Vegas Fernández előzi meg. Milyen érdekes, hogy csupa latin-amerikai hálóőrről van szó.
A szakmai sikerek mellett azért muszáj beszélni a kapus életének árnyoldaláról is, mert bármennyire is Isten ajándékának tekintik őt a kolumbiaiak, akadnak fekete foltok az életében.
Medellin városáról sokaknak a hírhedt drogbáró, Pablo Escobar jut az eszébe. A Kolumbiát sokáig rettegésben tartó, 1993-ban elhunyt El Doctor közismert volt a foci iránti rajongásáról is, és az Atletico Nacionalt is hosszú éveken át ő patronálta. 93 tavaszán Escobar és korábbi szövetségese, majd riválisa, Carlos Molina összekülönbözése odáig vezetett, hogy előbbi elrabolta Molina 15 éves lányát, akiért 300 ezer pesós váltságdíjat követelt. A pénz átadását, mondhatni a két fél közötti közvetítést Higuita vállalta, aki a beszámolók szerint – miközben a jelentős összeggel éppen Escobar embereit várta a megbeszélt találkozóhelyen – higgadtan kiosztott néhány autogramot a környék gyerkőceinek.
Az Escobarra vadászó főügyész és a rendőrség szemében azonban ez nem volt éppen jópont, főleg annak fényében, hogy kiderült, a kapus a szolgálataiért 64 ezer peso jutalomban is részesült. Az emberrablásban való közreműködéséért hét hónapra börtönbe is került, bár hivatalos ítélet soha nem született ellene. És hogy Higuita mit gondolt erről a nem mindennapi esetről? Ezt:
„Ez egy isteni küldetés volt, mert a Jóisten adott nekem egy lehetőséget arra, hogy boldoggá tegyek egy családot.”
A filmben a korábbi futballista azt is elárulja az őt kérdező riporternek, hogy Escobart a barátjának tekintette. Ezzel sokezer, a rettegett drogvezér kegyetlen tetteinek áldozatul eső hozzátartozó szívét törte össze, de úgy érzi, ez is az élete része, el kell fogadni.
Mint ahogy az is, hogy 2004-ben, az ecuadori Aucas játékosaként kokainfogyasztáson érték, ami után drogelvonó kúrán is részt vett, igaz, két év erejéig még azt követően is visszatért a pályára.
A filmet nemcsak focikedvelőknek ajánlom, hanem azoknak is, akik szívesen megismernék egy szegénysorból érkező bohókás dél-amerikai jampi életútját, és így Kolumbia társadalmi életébe is betekintést nyernek – annak talán legválságosabb, legvéresebb időszakában, amikor az emberek csupán egyvalamiben lelhették örömüket: a futballban.
