Helyzetjelentés Splitből
Igazán gazdag évet írunk, már ami a rangos sporteseményeket illeti. Nálunk, Magyarországon is zajlott az élet rendesen ezen a téren, a januári férfi kézilabda Európa-bajnokságtól kezdve, a tavaszi birkózó Eb-n át a nyári vizes világbajnokságig, de a nagyvilágban sem lehetett ok a panaszra. Jelenleg is pattog a labda a férfi kosárlabda-Eb-n négy különböző országban (Csehország, Georgia, Németország és Olaszország), illetve a vízilabdázók kontinensviadalán, Splitben.
A dalmát város vendégszeretetét én magam is élvezhetem két teljes héten át, hiszen immár harmadik alkalommal lehetek az Európai Úszószövetség (LEN) felkérésére az Eb kommentátora a torna összes meccsét élőben közvetítő LEN TV-n. Ha már itt vagyok, gondoltam, összehasonlítom ezt a tornát az odahaza megrendezettekkel, annál is inkább, mert vizes/vízilabda-világesemények lebonyolításában nálunk nagyobb rutinnal senki nem bír.
Az Eb helyszíne a Spaladium Arena, melyet eredetileg a 2009-es férfi kézilabda-vb-re építettek, tehát még viszonylag újnak számít (2025-ben újra társházigazda lesz Split, így az aréna is, a világbajnokságon). Ennek fényében, amikor az első napon a csarnok felé közelítettem, nem igazán akartam elhinni, hogy jó helyen járok. Miközben nálunk mondjuk a Duna Aréna vagy az MVM Dome környezete ugyanolyan modern és rendezett benyomást kelt, mint a belseje, a Spaladium esetében inkább gondol az ember elsőre egy lepukkant gyárépületre, semmint ultramodern sportlétesítményre. A parkolóhelyek számáról annyit, hogy nemcsak a szemközti Lidl, hanem a pár kilométerre lévő Joker Pláza garázsa is csurig telik a póló helyi szerelmeseinek járgányaival, amikor telt ház van – márpedig a horvát férfiak meccsein rendre 9 ezren tombolnak a lelátón. A „hivatalos” parkoló felejtős, jobbára csak a személyzet autói férnek el benne.
Odabent, a csarnokban aztán már vegyesebb a kép: bár a kiszolgáló helyiségekben olykor dominál az olcsó linóleum, a versenytér, illetve a lelátó már tényleg egy 21. századi, szurkolóbarát aréna képét mutatja. Ha pedig tele van, az atmoszféra már-már felér egy margitszigetivel. Na jó, ez azért túlzás, a Hajós ilyen szempontból – magyar drukkerekkel megtöltve – verhetetlen.
A kontraszt egyébként nem kicsi: egy hétfő délelőtti női meccsen néhány hozzátartozón és baráton kívül alig páran lézengenek a szektorokban (egyszer megszámoltam: a szlovák-román alsóházi rangadón konkrétan huszonhárman üldögéltek a székeken, ebben a VIP-lelátó is benne volt), viszont a hazai férficsapat még Málta ellen is közel táblás házat vonzott, a hátralévő találkozóikra nagyjából lehetetlen jegyhez jutni.
Amúgy a „low budget” jegyében zajlik a torna, a szervezők igyekeznek mindent a lehető legegyszerűbben megoldani. A stábnak (így nekem is) helyben biztosított ebéd a 80-as évekbeli, általános iskolai menza hangulatát és színvonalát idézi, transzfer csak elvétve akad az aréna és a szállás között, így már most tiszteletbeli nordic walkingosnak számítok a rengeteg gyaloglás miatt (nem baj, úgyis bezár a konditerem a hotelben, mire a nap végén odaérnék). Noch dazu: a meccsek összeállítása sem mindig érkezik meg a kommentátorállásba, főleg a horvát férfimeccseken, amikor a leginkább lányokból álló önkéntesgárda tagjai szurkolóvá vedlenek át.
Mindettől függetlenül az egésznek van egy jó bukéja. A horvátok imádják a sportot és rettentőek büszkék a hazájukra, a sportolóikra. Csapatsportágakban hihetetlenül jók, és a férfi-, illetve a női válogatotton is látszik, hogy elképesztő motivációt ad nekik a hazai rendezés.
Két dolgot azért ettől függetlenül érdemes megjegyezni ezzel kapcsolatban: az egyik, hogy az embernek van egy olyan érzése, hogy ezt az Eb-t lényegében saját maguknak rendezik. Ami persze részben érthető is, de a nagy büszkeségük egyben azt is jelenti, hogy nem sok érdeklődést mutatnak a többi csapat, illetve delegált iránt. Egyik nap váratlanul beült mellém szakkomentátornak Leonarda Pavic, korábbi horvát női válogatott pólós, az egyik helyi sporttelevízió munkatársa. Tündéri volt, remekül elbeszélgettünk mindenféléről, de azért kicsit fura volt, amikor megkérdeztem, kik a kedvencei, a nemzetközi színteret is beleszámítva, hogy kizárólag horvát játékosokat sorolt fel. Unszolásomra aztán Felipe Perronét is megemlítette, róla annyit, hogy többek között a Jug Dubrovniknál is szerepelt.
A másik, ami viszont igazán elszomorító, a férfi és a női torna eltérő kezelése. Bár a horvát hölgyek történelmi sikert aratva először jutottak el Eb-negyeddöntőig, Bijacékkal ellentétben rájuk így is szinte alig voltak kíváncsiak. Jól jelzi a különbséget, hogy míg a férficsapat miatt átírták a programot, hogy este fél 9-kor, élőben közvetíthessék a meccsüket az egyik helyi csatornán (így az ő összecsapásuk legyen a hab a tortán), a pólóslányok még a tévét sem nagyon hozták lázba, így hétfő délután, a főműsoridő előtt játszottak az elődöntőbe jutásért. Vasárnap balga módon úgy köszöntem el egy horvát újságíró kollégától, hogy „holnap találkozunk”, mire ő gúnyos mosollyal visszakérdezett: holnap? Ugyan már, a férfiak majd kedden folytatják, addig ő nem jön.
Persze, tisztában vagyok azzal, hogy a női vízilabda vonzereje egyelőre sehol nem mérhető a férfi szakágéhoz (leszámítva talán az Egyesült Államokat, ahol legalább az olimpián és a vb-döntőben a Dream Teamjük hoz bizonyos nézettséget), de azért jól emlékszem például a 2018-as barcelonai Eb-re, ahol a spanyol szurkolók csurig megtöltötték a Bernat Picornell Uszoda lelátóit a hölgyek legfontosabb meccsein, és természetesen Magyarország is jó példa, ahol még a Carpathian Brigade is tisztes létszámban képviselteti magát Garda Krisztáék meccsein. Nos, Horvátországban a női póló – a nemzeti csapat jól látható fejlődése ellenére – mintha nem is létezne. Visszatérve Pavic kisasszonyra (még egyszer hangsúlyozom: női válogatott játékos volt!), a példaképei között egyetlen hölgyet sem említett meg, pedig azért ismerünk olyan sztárokat, mint mondjuk Maggie Steffens, Ashleigh Johnson, Keszthelyi Rita, Bea Ortiz vagy éppen Bente Rogge.
Összegezve: a kis döccenőkkel és hiányosságokkal együtt ez az Eb is le fog menni, a végén akár frenetikus sikerrel is, ha a horvát urak beteljesítik a helyiek álmait, de mivel bőven van összehasonlítási alapom, bátran mondhatom: az etalont Budapest, a Hajós Alfréd Uszoda és a Duna Aréna jelenti a vizes sportágak eseménysorában. Ha minden igaz, ezt legközelebb 2027-ben, a FINA Világbajnokságon bizonyíthatjuk újra.
