„A Vöröshajúak Klubja újabb jelentkezéseket fogad el a klub tagságára, ami heti négy font keresettel jár, pusztán névleges szolgálatok fejében. Alkalmas minden testileg és szellemileg ép vöröshajú férfi, aki betöltötte huszonegyedik életévét. Jelentkezés személyesen, Duncan Rossnál, a klub irodájában, Fleet Street, Pope -udvar” – hangzik egy különös hirdetés a Morning Chronicle egyik 1890-es lapszámában, és sikeresen fel is kelti egy bizonyos Jabez Wilson érdeklődését.
Megfelel a követelményeknek, hiszen a kora, illetve a hajszíne is stimmel, de sikeres klubélete mindössze két hónapig tart, amikor is az egyletet egy szép napon feloszlatva találja. De nem ez az egyetlen rejtély az ügyben: Wilson segédje amellett, hogy láthatóan szerette volna, ha a férfi jelentkezik a klubba, egyre több kérdést fel, a valódi indítékai, a fotómániája például okvetlenül érdekesek. Tessék a képbe keverni Sherlock Holmest, aki meg eleve mindenhol sötét titkot sejt – nyilván a megfejtés nyomába ered. Hogy ebből mi lesz, az megtekinthető 13:50-kor, a TV4-en, A vöröshajúak klubja című Sherlock Holmes-epizódban.
Jóval kevésbé rejtélyes, miért is izgatja régóta az emberiség fantáziáját a vörös haj. „Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó” – hangzik az ősi bölcsesség, aminek nyilván semmi köze nincs a valósághoz, de ez a szín relatíve mindig olyan ritkának számított, hogy az emberek felfigyeltek rá, ha valakin előfordult az ilyesmi. (Tekintsünk el a lakossági vörösek megtörhetetlen divatjától, amelynek jelen sorok szerzője is áldozata: ma már sok művörös ember rohangál, de születni tényleg kevesen születnek így. Na nem rohangálva.) A babonás félelem nagy úr, főleg, ha ráerősítenek a hagyományok – régen úgy tartották, a vörös ember az ördöggel cimborál, tán még maga Júdás is vörös hajú volt.
A ritkasága mellett muszáj megemlíteni a szimbolikus erejű piros színt: a veszély, romantikusabb megközelítésből a szenvedély színe a vörös. De hagyjuk a pátoszt másra, mert a történelem anélkül is elég érdekes. A Múlt-Kor írja, hogy maga a sápadt bőr – vörös haj kombináció nem északi vegyülék, hanem egy Közép-Ázsiában kialakult génmutáció eredménye, ami aztán mégiscsak az északra elszármazóknak jött jól. Az ilyen emberek bőre ugyanis több D-vitamint termelt, így erősebbek lettek a csontjaik, a vörös nők jobban bírták a terhességet és a szülést.
Mondjuk azt még meg is kellett érni: az ókori Egyiptomban például feláldozták a vörösöket, hogy a közösséget elkerülje a baj, a görögök pedig arra gyanakodtak, hogy a haláluk után visszatérni hajlamosak, szóval biztos, ami biztos, inkább elhamvasztották őket. Mondjuk legalább addig békén hagyták őket. A középkori Franciaországban sokfelé vörösre festett hajjal kellett praktizálni a prostituáltaknak, hogy mindenki meg tudja különböztetni a feslett nőket a tisztes leányokról. De Európa-szerte azért elég gyanús volt mindenkinek egy világos szemű, vörös hajú nő – a zöld szemmel kombinált tüzes haj gyakorlatilag beutalót jelentett a legközelebbi máglyára.
