Van, hogy az újságíró egyszerűen képtelen objektív maradni. Mi, akik hétről hétre a legkülönfélébb bajnokságok legkülönbözőbb csapataival foglalkozunk, elvileg semlegesek kell hogy maradjunk, de hiába: mi is emberből vagyunk, érzelmekkel, szimpátiával vagy ellenszenvvel valakik iránt. Bevallom őszintén, hogy Roberto Baggióval igenis elfogult vagyok. Nekem, az X-generáció képviselőjének ő az etalon, a legjobb futballista, akit életem során láttam, a nagy kedvenc. Ezért is voltam kíváncsi arra, hogy mit hoznak ki az olaszok a Roberto Baggio, az isteni Copfocska című filmből.
Több szempontból is érdekesnek találtam a Baggio-film bemutatását, amire egyébként már hosszú évek óta vártam, a bevezetőben említett okokból. Tizenhét évvel a visszavonulása után volt a premier, amikor az egykori klasszis támadó már 54 esztendős volt, és amennyire jók az információim (az olasz csillag viszonylag szolidan él, a bulvárvilágtól távol tartva magát és családját), kiváló egészségnek örvend, remélhetőleg jó néhány évtized múlva kell csak megírni a nekrológját. Így talán jobb lett volna megvárni egy kerek évfordulót, mondjuk a 60. születésnapját – nagyobb figyelmet kapott volna a mozi.
Isteni Copfocska. Senki sem tudja pontosan, ki és mikor adta ezt a magyarul eléggé bénán hangzó becenevet Baggiónak (a rend kedvéért: a speciális hajtincse után jött a becenév), de tény, hogy ez világszerte ismert elnevezés (olaszul Il Divin Codino, angolul The Divine Ponytail), mindenhol tudni fogják, kiről van szó. Kétségtelen, hogy mondjuk a Fekete Gyöngyszem (Pelé) vagy a Száguldó Őrnagy (Puskás Ferenc) elsőre sokkal jobban hangzik, de azért vetekszik például a Babaarcú Gyilkossal (Ole Gunnar Solskjær).
A sztori, amire a rendezőnő, Letizia Lamartire épít, alapvetően a világbajnoki döntő – méghozzá a brazilok ellen. 1970-ben ez volt a párosítás Mexikóban, ahol a Pelé által vezetett seleção alaposan elpáholta a squadra azzurrát minden idők egyik leglátványosabb fináléjában. A kis Roberto ekkor – mindössze háromévesen – megígérte vigasztalhatatlan édesapjának, hogy egyszer majd a fináléba segíti az olaszokat, és a brazilokat legyőzve elhódítja a vb-címet.
Ha egy konkrét jelenetet kellene felidézni Baggio pályafutásából, sajnos vagy nem sajnos, de az a bizonyos tizenegyes jutna az emberek 99 százalékának eszébe. Természetesen az 1994-es vb aranycsatájáról van szó, ahol – mit ad Isten – valóban ismét olasz–brazil meccset rendeztek – Baggio főszereplésével. A film tulajdonképpen e körül a büntető körül forog, a játékos útjáról, a pályán és azon kívül – és itt helyben is vagyunk: az egyik legfájóbb pont ebben az alkotásban, hogy más focis jeleneteket alig látunk egy rendkívül gazdag játékoskarrierből.
A kivételt azok a drámai események jelentik, amelyek komoly próba elé állították a valóban isteni tehetséggel megáldott futballistát. Tanúi lehetünk annak, amikor első klubjában, a harmadosztályú Vicenzában a szezon utolsó mérkőzésén térdszalag-szakadást szenved, és 18 évesen az egész jövője megkérdőjeleződik. A Fiorentinánál azonban hisznek benne, még úgy is leigazolják, hogy tudják, csak a következő idény elejére épül fel teljesen. Ebben az időszakban Baggio súlyos belső vívódásokon megy keresztül, nagy szüksége van a szülei és barátnője, későbbi felesége, Andreina segítségére. Sőt, egy újdonsült ismeretség sorsdöntő változást hoz az életében, megismerkedik a buddhista vallással, és ennek révén megtalálja a lelki egyensúlyt is az életben.
Baggio tehát visszatér a pályára és helyükre kerülnek a dolgok, a filmben azonban nagy ugrás történik az időben: az 1994-es világbajnokságon vagyunk, ahol egy pocsék és mázlis továbbjutást hozó csoportkör után az olaszok az addig gyengélkedő Baggio irányításával és pazar góljaival a döntőig menetelnek. Ott pedig jön az a bizonyos brazil meccs, a büntetőpárbaj és…itt érdemes megállni egy pillanatra.
Tényleg mindenki arra emlékszik, hogy szegény Baggio az olaszok utolsó tizenegyesét szinte kirúgja a stadionból, ergo ő tűnik a csapat negatív hősének. Pedig az igazsághoz tartozik, hogy előtte már a csapatkapitány Franco Baresi – aki, kevesen tudják, de világbajnoknak mondhatja magát 1982-ből – és az évekkel később (megmosolyogtató módon, persze) a Pécsi MFC-vel is szóba hozott Daniele Massaro is hibázott a párbajban. Én a mai napig baromira igazságtalannak érzem, hogy ő lenne a bűnbak, miközben értem, hogy az olaszok vezéreként, a csapat arcaként, a vb egyik legjobbjaként elvárták tőle, hogy életben tartsa a squadra azzurra reményeit.
Ez a momentum nyilván a mai napig kísérti, de van még valami, ami a film záró szakaszában főszerepet kap, ez pedig a nagy visszatérés lehetősége. Az ezredfordulón, amikor sokan még mindig az olasz vb-álmok szertefoszlatásával vádolják Baggiót, és csapat nélkül marad, váratlan hívást kap Bresciából: Gino Corioni elnök és Carlo Mazzone vezetőedző van a vonal túlsó végén, szeretnék még egy végső nagy dobáshoz segíteni a futballistát. Baggio nagy álma, hogy még egyszer, utoljára összekapja magát és eljusson a 2002-es világbajnokságra, ahol mindent helyrehozhat és édesapjának tett ígéretét is beválthatja. Giovanni Trapattoni, az olaszok aktuális szövetségi kapitánya is megígéri neki, hogy ha a vb előtt fitt és egészséges lesz, számol vele a tornán.
Csakhogy egy újabb, ki tudja, hányadik súlyos sérülés úgy tűnik, megint keresztbe tesz neki. Azonban nem adja fel, elképesztő lelkierővel, kőkemény munkával, mindössze 77 nappal az eset után visszatér, és várja a behívót a nemzeti csapatba…De a sunyi Trap nem tartja be ígéretét, így Baggio nem lehet aktív részese a vb-nek, így a koreaiak elleni nyolcaddöntős csalást sem kell a helyszínen átélnie…Ettől függetlenül ez gyógyíthatatlan seb marad a játékos lelkén.
Lélektani pillanatokban tehát nincs hiány a filmben, azonban hiányérzet bőven marad bennünk. Baggio elmondhatja magáról, hogy szerepelt (nem is akárhogy) a Juventusban, a Milanban és az Interben is, vagyis Olaszország legsikeresebb klubjaiban, de erről lényegében szó nem esik a 92 perc során.
Nem tudunk meg semmit az 1990-es és 1998-as vb-ről sem, melyeken ugyancsak ott volt, de nem ez az igazán nagy baj. A fő gond az, hogy a futballtörténelem egyik legnagyobb ikonját egy ilyen csapongó, alacsony színvonalú alkotással próbálják megismertetni a fiatalabb generációkkal. Hiába is próbálnám a fiaimmal megnézetni ezt a filmet, joggal kérdeznék tőlem, hogy miért vagyok oda ezért a figuráért. Az őt alakító Andrea Arcangeliről nem véletlenül nem hallottam korábban a világon semmit – nem megbántva őt: egyrészt nem is hasonlít Baggióra (a copfját persze megcsinálták), de csapnivalóan gyengén is játssza el a karakterét.
Mondjuk ki: Roberto Baggióra nézve ez a film méltatlan és színvonaltalan. Mégis, az olyan szentimentális rajongóknak, mint például én, akik szenvedélyesen szeretik az olasz focit és személy szerint az Isteni Copfocskát, mindenképp ajánlanám egyszeri megtekintésre – a nosztalgia és a korszak emlékeinek felidézése miatt. De egyben azért is reménykedem, hogy egyszer majd készül egy igazán jó Baggio-film is.
AZ ISTENI COPFOCSKA (IL DIVIN CODINO)
Bemutatás éve: 2021 (Netflix)
Írta: Ludovica Rampoldi és Stefano Sardo
Rendezte: Letizia Lamartire
A főbb szerepekben: Andrea Arcangeli, Valentina Bellè, Thomas Trabacchi
Hossza: 92 perc
