A Marvel-filmek, vagyis úgy általában a képregényfilmek korában többen is vitatémaként hozzák fel, mit tesznek ezek a huszonakárhány részesre megtervezett, tulajdonképpen soha véget nem érő franchise-ok a hagyományos mozival. Nyilván vannak vélemények, amik szerint tönkretették a mozit, de ezeket a valóságban nagyjából annyira kell komolyan venni, mint azokat a 2000-es években, akik őszintén elhitték, hogy a filmek letöltése fogja csődbe vinni Hollywoodot. Az viszont ténykérdés, hogy ha valaki bekerül ebbe a franchise-ba, annak az egész karrierje indul meg alapjaiban más irányba. Annyira másba, hogy a szépreményű Robert Downey Jr. most már talán maga is gond nélkül vállalja, hogy ő “csak” Vasember és kész, de tudna erről mesélni Chris Pratt is, aki A galaxis őrzőivel tulajdonképpen karakterszínésszé változott, és már csak bohókás, de szerethető figuraként tudunk rá gondolni.
Ha szigorúak vagyunk, akkor a képregényfilmek megölik a művészetet, pokolba taszítják a nézőt, a színészeket pedig arra kényszerítik, hogy színészkedés helyett idióta maskarában ugráljanak CGI-háttér előtt. Azt nem állítanánk, hogy nincs igazság ebben, de azért van itt ellenpélda is: őt úgy hívják, hogy Benedict Cumberbatch.
Igen, tudjuk, hogy ő Doctor Strange, különféle dimenzókat tud varázsolni és menő köpenye van a Marvel-univerzum ki tudja hány részében, de a Londonban született színészről valahogy mégsem az jut eszünkbe, hogy ő az egyik hogyishívják abból a verekedős izéből. Hanem az, hogy hogy amúgy nagyszerű színész, csupa nagyszerű filmmel: a 47 éves Cumberbatch ugyanis számtalan Doctor Strange-megjelenítés mellett (eddig összesen hat filmről van szó, de jövőre jön a hetedik is) valahogy mégis tudott színész is lenni. Ez akatt azt értjük, hogy például az első képregényfilmjével egy évben el tudta játszani talán a lehető legjobban Sherlock Holmest tévésorozatban, a második Bosszúállók-filmmel párhuzamosan pedig a gyerekkori abúzusokról és traumákról mutatott a Patrick Melrose-ban olyat, amit azóta is nehéz elfelejteni.
De persze könnyű lenne sorolni, hiszen ott volt az 1917 szereplői közt is, ahogy a 2020-as A küldönc is egy minimum nézésre javallott alkotás. A sort hosszan lehetne folytatni, de a lényeg mégis az, hogy a színész karrierje a példa rá, hogy Hollywood nemcsak a jó filmeket, de a jó színészeket sem öli meg: aki egyszerre képes hollywoodi blockbusterekben játszani, miközben a brexitről szóló film egyik „főgonoszát” is tökéletesen megszemélyesíti, az igazán kiérdemli azt, hogy ne mondják rá, eladta a lelkét. Ráadásul milyen gyönyörű dialektusa van, ugyebár!
[Ez mondjuk nálunk pont nem érvényesül, viszont ha a színész látványát élvezné, nézzen be holnap reggel a GALAXY4-re – 7:45-kor kezdődik ott a Gyilkolni könnyű című Miss Marple-történet, amelyben szerepel – szerk.]
