Lesz ma egy filmünk (FILM4) 18:10-kor, a Szerelmünk nyara, amely egy régi slágertémára játszik rá: az ügybuzgó rokonokra, akik szeretnék kiházasítani végre a pártában maradt unokahúgot, unokát, leánygyermeket, akárkit. Ebben a konkrét sztoriban egy Dot nevű nagymama a ludas, és játszik állandó jelleggel kerítőnőt, a Penelope nevű unoka pedig azzal próbál túljárni az eszén, hogy eljátssza, van komoly udvarlója. Az eredmény borítékolható, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy amennyire idegesítőek tudnak lenni ezek a kerítési kísérletek, annyira normális volt ez évezredeken keresztül, és ahhoz képest ma meg óriási ügyet csinálunk belőle. Nem véletlenül.
Kis történelmi áttekintés a házasságról
A rendelkezésre álló bizonyítékok szerint körülbelül 4350 éve létezik a házasság intézménye, előtte több ezer éven keresztül az emberek egy lazán szerveződő családi rendszerben éltek, ami azt jelentette, hogy nagyjából harmincan (nők, férfiak és azok gyerekei) éltek egy közösségen belül. Ahogy azonban a vadászó-gyűjtögető életmódról áttértek a földművelésre, a stabilabb családi viszonyok kialakítása szinte társadalmi szükségletté vált. Az első dokumentált házassági szertartás (amely egy férfit és egy nőt kötött össze) körülbelül i.e. 2350-ben történt, Mezopotámiában. Az ezt követő évszázadokban aztán a házasság szép lassan széles körben elterjedt, és a héberek, a görögök és a rómaiak körében is elfogadott intézménnyé vált. Ekkoriban azonban az egésznek vajmi kevés köze volt a szerelemhez vagy éppen a valláshoz.
Mindössze annyi volt a célja, hogy a nőket a férfiakhoz láncolja, és biztosítsa utóbbiak számára, hogy örökösük valóban a saját vérük sarja. Ebből persze egyenesen következett az, hogy a nő gyakorlatilag a férfi tulajdonává vált, az ókori Görögországban például a házassági szertartáson az apa ezzel a szöveggel adta lányát jövendőbeli férjéhez: „Átadom neked lányomat, hogy törvényes utódokat nemzhess”. És hát ennyi elég is volt. Az ókori héberek ráadásul ezt több feleséggel is kivitelezhették, a házas görög és római férfiak pedig élték világukat – prostituáltakhoz jártak vagy éppen fiatal fiúkkal háltak, amíg a feleségek otthon szurkodták hurkapálcikára a szuflakit, és felsúrolták a teljes megaront. Ha egy nő nem tudott gyereket szülni, a férj dönthetett amellett, hogy szépen elhagyja, és új asszony után néz.
Amikor a keresztény egyház erősödni kezdett Európában, látszólag vége lett a férfiak laza életvitelének, és a papokra is komoly feladat hárult – az áldásuk nélkül ugyanis egy házasság semmiképp sem számított törvényesnek. A nyolcadik századra az egyház elfogadta a házasságot szentségként, amelyen keresztül Isten kegyelme megnyilvánulhatott, ami némiképp javított is a nők helyzetén, mivel a keresztény tanítás arra kényszerítette a férfiakat, hogy tiszteljék a feleségüket, és bánjanak velük helyénvalóan. Persze ennél sokkal nagyobb érvágás lehetett, hogy csak egymás testét érinthették, és el sem válhattak, ami már komoly nyomást helyezett szerencsétlen férfiakra, mivel minden erejüket bevetve kénytelenek voltak a fenekükön maradni. Ugyanakkor még mindig ők számítottak a család fejének, aki előtt a feleségnek meg kell hajolnia, szóval végeredményben csak egy apró kompromisszumot kellett kötniük.
És hogy mikor jött a képbe a szerelem? Nos, sokkal később, mint gondolnánk. A történelem nagy részében ugyanis házasságot nem szerelemből kötöttek, mondhatjuk, hogy pusztán egyszerű gyakorlati megfontolás vezérelte az embereket. Idővel persze voltak, akik megszerették egymást, és kötődni kezdtek a másikhoz, de a szerelem mint indok arra, hogy egy életre összekösse két ember az életét, csak a középkorban jelent meg. Akkor viszont nagyon teátrális módon (gondoljunk csak Sir Lancelot és Guinevere történetére, amelyben a hős lovag elsöprő, reménytelen szerelmet táplált egy másik férfi felesége iránt). Egyes tudósok szerint a romantikus szerelem eszméje a franciákhoz köthető, náluk a tizenkettedik században már írásos tanácsok is születtek arról, miként udvaroljon egy férfi a választottjának: például dicsérnie kellett annak szemét, haját, száját, orrát, fülét, nagylábujját, amit ért. Ez a vad érzelmi kifejeződés vagy annak igénye persze alapjaiban változtatta meg a házasság intézményét, és érthető módon befolyásolt azt is, mennyire voltak hajlandók a menyasszony-jelöltek engedelmeskedni az idősebb rokonoknak, akik a frigyet tető alá hozták.
Marilyn Yalom, a Stanford Egyetem történésze szerint annak a lehetősége, hogy szerelemből lehet férjhez menni, nagyobb szabadságot adott a nőknek, és már nem csak azért éltek, hogy szolgálják urukat, hanem hogy fogadják annak rajongását. Mindazonáltal a férfiak dominanciája még évszázadokon át fennmaradt, és sokáig elfogadott volt az az alapvetés, hogy a nő bizony az ő tulajdonuk.
Amikor aztán a nők 1920-ban választójogot kaptak, a házasság intézménye radikális változásokon ment keresztül: hirtelen mindkét fél teljes jogú polgárként léphetett a házasságba, bár a hagyományok továbbra is a férfit helyezték a család élére. Sőt, a huszadik század közepére megjelentek az első törvények is, amelyek elismerték a házasságon belüli erőszak fogalmát, ami azelőtt szinte elképzelhetetlennek tűnt, lévén, a férj birtokolta a feleség testét, és gyakorlatilag azt csinált vele, amit akart. A történelmi változások a huszadik század második felében gyorsultak fel: a házasságot ekkor már nem csupán társadalmi vagy gazdasági szövetségként, hanem két, egyenrangú ember személyes kapcsolataként kezdték értelmezni. És ekkora már a hajadonok nem is mind tűrték csendben, hogy eleik beleszóljanak, kivel szeretnék összekötni az életüket, ha egyáltalán.