Kezdjük a legrosszabbal: a most 68 éves Bruce Willist tavaly afáziával diagnosztizálták, ami mostanra frontotemporális demenciává „fejlődött”. A legendásan szórakoztató és jó szövegű színészen természetesen gyorsan meglátszottak, a kommunikációs képességeit támadó betegség jelei, a személyes drámákra mindig kapható nyilvánosság pedig gyorsan tisztába került vele, hogy itt most különleges helyzet állt elő: a bulvársajtónak köszönhetően végigkövethetjük a valószínűleg hosszú leépülést. Kérdés persze, hogy Bruce Willis családja mikor fogja úgy érezni, most már nincs annyi méltósága az egykori akciósztárnak, hogy teleszórják dolgaival az Instagramot és társait, de minden valószínűség szerint egy-két évig erre még nem kell számítanunk.
Ha viszont kevésbé nézzük cinikusan, akkor Bruce Willis diagnózis óta látott története szinte erőt is ad: azóta ugyanis egy betegségét méltósággal viselő, egészen elképesztő szinten körberajongott embert látunk. Gondolhatjuk persze ízléstelennek a megosztott képeket és történeteket az aktuális állapotáról, valahogy mégsem nehéz elhinni, hogy ezt az embert nagyon szereti a családja. Ha valakit ugyanis nemcsak a jelenlegi, de még az exfelesége is annyira kedvel, hogy folyamatosan őt ápolja, akkor ahhoz tényleg elég jó arcnak kell lenni, márpedig itt ezt történt: az a Demi Moore, aki mellesleg három gyereket is szült Willisnek, már szeptemberben a hírek szerint egy időre odaköltözött a színészhez és a feleségéhez, Emma Heming Willishez, hogy segítsen nekik. De az is szép, hogy legidősebb lányuk, Rumer Willis apja kedvenc énekesei után nevezte el nemrég született gyermekét: Louetta Isley ugyanis úgy lett Louetta Isley, hogy: Lou = Louie Armstrong , Etta = Etta James , Isley = Isley Brothers.
A sok megható és kevésbé megható gesztust igazán nem akarnánk felsorolni, ugyanis számunkra Bruce Willis elsősorban színész, ráadásul kifejezetten jó. Ezt megmutatta például a január 14-én a FILM4-en látható Az igazság nyomában című filmjében is, és persze az olyan klasszikusokban, mint a Die Hard-filmek (mármint az első három, az utolsó kettő nyilván nem klasszikus), az évről évre jobbnak és aktuálisabbnak tűnő 12 majom, vagy persze Quentin Tarantino Ponyvaregénye.
A három filmet látva egyébként érdemes feltenni a kérdést: tényleg igazságos Bruce Willist csupán akciósztárnak nevezni? Ha igen, akkor ugyebár oda kéne tennünk, mint Arnold Schwarzeneggert vagy rosszabb esetben Steven Seagalt, miközben Willisnek az előbb felsorolt három filmjéből kettő sem kifejezetten akciófilm. Vagyis nem abban az értelemben, mint amiben a Kommandó az mondjuk.
Az teljes igazság megismeréséhez érdemes tudni, hogy az akciófilm zsánere maga is épp Bruce Willisszel változott meg: egészen a Die Hard-filmek sikeréig az akcióhősök elpusztíthatatlan férfiistenek voltak, akik különösebben nagy szenvedés nélkül győzték le a főgonoszokat, sokszor egy karcolás nélkül. Ennek a műfajnak a már említett Kommandó volt a csúcsa, ahol John Matrix bonyolultnak nem mondható karaktere különösebb ellenállás nélkül hentelt le bárkit, aki közé és a lánya közé állt. Ehhez képes John McClane-ként már a Die Hard első részében egy szétmenőfélben lévő házasságban van, lelkesen cigizik és úgy általában inkább véletleszerűen, esetlenül győz, mint tudatosan eltervezve. Nem is akar ott lenni, nem is érdekli az egész, ő csak a feleségéhez ment volna. Ezt a vonalat viszik tovább a harmadik részre úgy, hogy már másnapos is, ráadásul a munkájából is felfüggesztették.
Bármilyen nevetségesen is hangzik, ehhez már valamivel több színészi képesség is kellett: Willisnek el kellett hitetni, hogy ez az atlétás figura egyébként tényleg egy közülünk, aki alig várja, hogy vége legyen a drámának és végre hazamehessen tévét nézni. Emiatt van az, hogy bár klasszikus akciófilm-sztárként szeretünk rá hivatkozni, valójában simán megállta a helyét a visszanézve kifejezetten jópofa vígjátéknak számító Jól áll neki a halálban, a főleg ordítva bőgésre használható Armageddonban, és persze abban a Hatodik érzékben is, aminek a főszerepével minden idők legjobban elspoilerezhető lezárása is az ő nevéhez fűződik.
Önző vagy nem önző, filmnézőként mégis csak egy dologra lehet gondolni: hogy mennyire szörnyű ez a betegség, ami miatt Bruce Willis az egyik legszórakoztatóbb színészi korba lépve nem kaphatta meg azt a jutalomjátékot, amit megérdemelt volna. Nem mintha hiányérzetünk lenne persze, de az biztosan nagyot szólt volna.
